Hogy a Pestet szétlövető tábornoknak Budán kegyhelyet állíttatott a király, hadd utálják a magyarok éveken, évtizedeken át? Vagy a felrobbantott Gömbös, a ledöntött Sztálin? A rendszerváltást kísérő, vele mára egy szimbólummá olvadt szoborköltöztetés? Miért van az, hogy ma már döbbenet, sőt felháborodás helyett simán tovább írjuk a fejben nyitott listát: tegnap a tiétek lett a kárvallott, ma a miénk?

Hiszen így gondolunk erre mindahányan. Mi magunk ugyan nem öntünk festéket és nem akasztunk disznólábakat, de pontosan értjük, mi mire felel. Jobbról bemázolták Károlyit, balról bemázolják Horthyt. Aztán jön Tormay Cécile és Raoul Wallenberg, egy tébolyultak által írt névsor, semminek nincs köze semmihez, csak az abszurdan praktikus végkövetkeztetéssel nehéz vitatkozni: itt és most célszerű az egyik munkáspárt által tervezett eljárás, hogy miután mellszobrot állít Kádárnak születése centenáriumán, a hóna alá csapja azt, és hazaviszi, baja ne essék.

Eljutottunk oda, hogy nem pusztán két Magyarország van, de annak két történelme, két igazsága, két kánonja, két Parnasszusa is. Huszonhárom éve épül a fal a kettő között, és mára olyan magasra nőtt, hogy átkiabálni sem lehet rajta. Nem is próbál senki.

Ez az erő meccse, és amikor épp fordul a kocka, a hatalomra kerülő mindig joggal érzi úgy, hogy most eljött az idő helyreállítani az igazságot, és ezután már rendben mennek majd a dolgok. Hogy „azok” szobrot állítottak X.-nek, de mi tudjuk, hogy Y. méltatlanul a háttérbe szorult. Az „ő” könyveikben W. munkásságát domborították ki, de hát miféle igazságtalanság az, hogy teljesen kimaradt belőle Z. És hiába mondják a széplelkek, hogy minderről beszélni kell (tudják, a híres „társadalmi párbeszéd”), és mérkőzzenek meg az eszmék, feszüljön érv az érvnek: hiszen nagyon régen szelektív hallása van itt már mindenkinek. Csak a sajátjaink szavait értjük, a többi idegenül hangzik.

2005 márciusában az akkor frissen kinevezett kulturális miniszter, Bozóki András azzal lépett hivatalba, hogy emléket állít a rendszerváltásnak. Úgy érezte, tarthatatlan, hogy nincs egy emlékmű, valamiféle szimbolikus tér, amely arra figyelmeztetne, hogy 1989–90-ben korábban elképzelhetetlennek számító változások következtek be ebben az országban. Hazánk szellemében és katonai értelemben is szabad lett. A diktatúrát felváltotta a demokrácia. Kiírták a szabad választásokat, amelyeken mindenki indulhatott és mindenki voksolhatott. Bármit el lehetett mondani, mindent le lehetett írni, nem volt kérdés, amelyről tilos lett volna beszélni. Magyarán: megtörtént a rendszerváltás.

Elmondta, leírta. Az emlékmű ötletével az égvilágon senki sem foglalkozott, akár csak egy percig is. Se a fal egyik, se a másik oldalán.