A maguk kis birtokán megtermelhetik a zöldséget, tyúkok kapirgálhatnak udvaraikon, legelőiken tehenek legelhetnek, a gazdák „önelláthatnak” és „önfenntarthatnak”, a felesleget meg tisztes haszonért eladhatják. S eljő majd a Kánaán, amikor rendes magyar ember nem szalad már szupermarketba UHT-s tejért meg tartós kenyérért, mert a családi gazdaságok ellátják az egész országot a multinacionális szemét helyett.

Ez az ígéret lebegett a gazdák szeme előtt, amikor – s ez akár történelmi pillanat is lehetett volna – az acsarkodás és ellenségeskedés helyett a kiegyezést választották: elosztották szépen, igazságosan a Bükki Nemzeti Park haszonbérletre felkínált négyezer-kétszáz hektárját, mindenkinek annyit, hogy jusson fiatalnak és öregebbnek, kezdőnek és tapasztaltnak.

Aztán leesett az álluk. A nagy egyezséget épp az a hatalom söpörte le az asztalról, amelyik azt ígérte nekik, most jön el az ő országuk. Ám a számok beszédesek. Egy száraz diagram száz rózsaszálnál is szebben beszél. Azt üzeni a gazdáknak: coki! Nem azé lesz a föld, aki megműveli. S hol van már a mondat: „Ne mi nyerjük a legtöbbet?!”

Van helyette másik. Adyé.

Ez maradt nekünk. „Csönd van.

A dudva, a muhar, / A gaz lehúz, altat, befed / S egy kacagó szél suhan el / A nagy Ugar felett.”