„Mit rugóztak azon a fotón is, amin egy jobbikos napernyő alatt állok!” – kiáltott fel február 16-án egy interjúban. „Ott állt, nem? – De. És egy kirakós játékban történelmi Magyarországot állítottam össze. Valóban felháborító...” Nyilván terápiás céllal – fűzhetjük hozzá, ha megpróbáljuk komolyan venni Elek István véleményét (Demokráciaromboló vagy gyógyító erő az LMP?, február 15.) arról, hogy az LMP és a Jobbik partneri kapcsolatát orvos-beteg viszonyként írhatjuk le.

Az egymást követő cikkeimben (Viszonylagos jogegyenlőség, dec. 22.; A lánc összeköt, jan. 4.; Az ördög démonizálása, febr. 1.) sorolt tényekre, hivatkozásokra ügyet sem vetve mondja fel az LMP politikai kánonját Elek: morális felháborodásból született; elmúlt huszonkét év; önálló pólusképző erő. A kötelező pártdoktrínán felül egyetlen konkrét hivatkozása az LMP általam szánalmasnak nevezett melegpolitikájának védelmében az, hogy az LMP következetesen állt ki – a romák mellett Gyöngyöspatán.

Mintha nem tudná elképzelni, hogy az LMP különbözőképpen kezelje a kisebbségi csoportok eltérő jog- és esélyegyenlőségi törekvéseit. Pedig elég lenne, ha csak a Schiffer által vezetett kampány eredményeként megválasztott Sólyom László köztársasági elnök kirekesztő gesztusaira emlékezne. 2007. október 28-án a nagycsaládosok jubileumi ünnepségén Sólyom példamutató módon állt ki a romák esélyegyenlőségének fontossága mellett, ugyanakkor hangsúlyozta: „Az Alkotmánybíróság egy héttel ezelőtt megerősítette azt, hogy házasság csak egy férfi és egy nő között lehet – a házasság és a család intézménye tehát nincs veszélyben”. Rövidesen a bejegyzett élettársi kapcsolat megsemmisítését kérték a nagycsaládosok az Alkotmánybíróságtól, egyértelművé téve, hogy nemcsak a melegek házasságát, hanem emancipációjuk minden formáját ellenzik. Sólyom sem vesztegetett több szót köztársasági elnökként a melegekre, akkor is néma maradt, amikor 2008. jún. 26-án és júl. 2-án Molotov-koktélokat dobtak nyitva tartó, vendégekkel zsúfolt melegbárokba. Nem úgy a Hollán utcai erőszak esetében, amikor éjszaka zárva tartó, üres jegyirodára dobtak Molotov-koktélt az egykori zsidó negyedben: 2008. április 11-én a helyszínen tett személyes látogatásával fejezte ki szolidaritását.

Ennek szellemében járt el az LMP, amikor a vérvádat kiáltó április 3-i gyűlölködést követően már másnap lemondásra szólították fel a mégoly mocskos, ámde nem közvetlen és azonnali jogkorlátozást kilátásba helyező felszólalásért a jobbikos képviselőt; míg a melegidentitás nyilvános kifejezését háromévi szabadságvesztéssel büntetni rendelő, egy héttel későbbi jobbikos törvényjavaslatról a mai napig nincs véleménye a pártnak, miközben nemcsak az MSZP és a DK utasította vissza a fertelmes uszítást, de még a Fidesz is provokációnak nevezte azt. Ezután nehéz lenne nem cinizmusnak tekinteni az LMP május 17-i nyilatkozatát, amelyben a homofóbia és transzfóbia elleni világnapon arra szólították fel a hazai politikai és közéleti élet többi szereplőjét, hogy „minden eszközzel lépjenek fel a homofób megnyilvánulások, a diszkrimináció és az erőszak ellen”.

Nem vitás, hogy a női kvóta ügyében az LMP együttműködött a Jobbikkal, a technikai koalíció megvalósulása esetén pedig kész lett volna erre. Valamint: 2010. május 17-én, a parlament első munkanapján jelentette be a Jobbik, hogy Trianon 90. évfordulójára parlamenti vitanappal kíván emlékezni. „Az értelmes beszéd Trianonról nem a jobboldal kiváltsága” – indokolta Schiffer, miért kívánnak teret adni aláírásukkal a Jobbik irredenta szónoklatainak. A gesztus viszonzására sem kellett sokat várni, előbb Vágó Gábor, majd Ertsey Katalin LMP-s képviselők gyűjtötték be kilenc, majd tíz jobbikos képviselő aláírását vitanapjuk kezdeményezéséhez. Ertsey azzal a Mirkóczki Ádámmal fogott össze a nők közéleti szerepvállalásának erősítéséért, aki börtönbe zárná a leszbikus nőket. A jobbikos aláírásgyűjtést a bukott frakcióvezető emelte művészi szintre. Március 13-i sajtótájékoztatóján örömmel újságolta, hogy már húsz jobbikos aláírást gyűjtött az állambiztonsági múlt feltárásáról szóló vitanapja kezdeményezéséhez, miközben a DK képviselőit előterjesztése március 20-i benyújtásáig sem sikerült megtalálnia. „Apró barna folt a brüsszeli csipkén” –írja Szegő Péter a HVG Online-on április 9-én megjelent cikkében az első helyen szereplő Vona Gábor aláírásáról. „Nehezen magyarázható, hogy Schifferék Vona Gábort választották Gyurcsány Ferenc, Novák Elődöt Molnár Csaba, Gyöngyösi Mártont Vitányi Iván helyett.” Április 24-én Schiffer sajtótájékoztatón közölte, hogy vizsgálóbizottságához megint csak a Jobbik képviselőibe botlott, hogy a siker fokozhatatlan legyen, immár az egész Jobbik-frakcióba teljes létszámban; az MSZP képviselőit pedig megfenyegette, hogy morális kötelességük odaírni a nevüket a véresszájú antiszemita Baráth Zsolt neve mellé, különben „szövetség jön létre az elmúlt húsz év politikai erői között”. Az a körülmény, hogy Baráth már képviselő sem lehetne, miután az LMP lemondásra szólította fel, a legkevésbé sem zavarta Schiffert abban, hogy a képviselői aláírásával kufárkodjon. Megint a Demokratikus Koalíció járt a legjobban, hiszen létezésükről Schiffer következetesen nem kíván tudomást venni, így az ő képviselőiket nem is kívánta rábírni az újnyilasokkal való együttműködésre.

Az MSZP nem volt ilyen szerencsés, képviselői május 15-ig bírták Schiffer morális felsőbbrendűségének hordójáról feléjük szórt átkait: „összenő, ami összetartozik”; „a kartellpártok összezártak”. A Jobbiknak a Fidesz-közeli cégbirodalom állami megrendeléseinek jogszerűségét vizsgáló bizottság felállításáról szóló javaslata mögé már ők is felsorakoztak az LMP képviselővel együtt. Az MSZP által fasisztának tartott párttal vállalt elvszerűtlen együttműködés azonban valószínűleg most sem bizonyul egyébnek, mint célját el nem érő szimbolikus közösségvállalásnak, hiszen a vizsgálóbizottság felállításának megakadályozására a Fidesznek vannak törvényes eszközei.

„Magyarországon semmivel sem nagyobb az antiszemitizmus, mint más európai országokban” – vélekedett Schiffer március 22-én az MTI-nek nyilatkozva. Két héttel később a mértékadó Le Monde a tiszaeszlári vérvádról cikkezett, példátlannak nevezve egy ilyen felszólalás elhangzását egy európai ország parlamentjében.

A szerző közíró