Először meg se lepődtem. Végre egy ember, aki a beszélgetést nem azonnal Orbánnal és Gyurcsánnyal kezdi hörögve, hanem a körmei higiéniája felől érdeklődve. Válaszképpen valami ilyesmit röhörésztem neki. Mire összeráncolta a homlokát, s azt mondta, hogy ő ezt nem viccből kérdezte, nézzek rá, jócskán elmúlt ötvenéves, lehúzott a magyar sajtóban harminc évet, feltételezem-e róla, hogy ő a körmeit esetleg nem tartja rendben és tisztán, válaszoljak igennel vagy nemmel. Ekkor figyelmesebben belenéztem a szemébe, s azt válaszoltam:

– Nem. – Erősen reméltem, hogy témát váltunk. Így is történt. Mert azután azt kérdezte tőlem, hogy kinézem-e belőle, hogy terítéskor a tányér megfelelő oldalára képes elhelyezni a szalvétát. Ezen már elméláztam kissé. A Lajos utcán vágtató kocsisort nézegettem, aztán az amfiteátrum csontfehér köveit. Azon tűnődtem, a helyzetet hogyan kezeljem. Nevetni nem mertem, nem is akartam.

– Te, mit akarsz ezzel a szalvéta dologgal? – kérdeztem a torkom köszörülve, mire megindult belőle az áradat, a lefojtott gégefő alól sistergett kifelé a düh. Elmesélte, hogy mióta nem találkoztunk, csoportos leépítés miatt már a harmadik munkahelyéről rúgták ki két hónappal ezelőtt, úgyhogy bejelentkezett munkanélküli-ellátásra, s meg is kapta a három hónapot, de a munkaügyi központ kötelező jelleggel elküldte álláskeresési kurzusra.

– Képzeld, a tanfolyamot egy huszonéves libuska tartja – mesélte a volt kolléga –, aki fiatalabb, mint a lányom, de az első órát azzal kezdte, hogy ha állásinterjúra megyünk, ne felejtsük el a körmünket megtisztítani.

– Viccelsz – szúrtam közbe, mire megrázta a fejét.

– Dehogy, kérlek – mondta –, először én is azt hittem, hogy ez valami vicc, jelentkeztem is, mint az iskolában, s azt kérdeztem a huszonéves libuskától, hogy ugye viccelni tetszik? Nem nézi ki belőlünk, hogy meg szoktuk tisztítani a körmünket? Mire megsértődött, s azt mondta, hogy ő nagyon is hasznos dolgokat fog nekünk tanítani. Később meg is tanította, hogy ha üzleti ebédre megyünk, akkor figyeljünk szalvétánk helyes elhelyezésére és használatára, mire megint jelentkeztem, s mondtam neki, hogy elmúltam ötven, nekem ne tanítsa meg, hogyan kell a szalvétát használni. Én már akkor késsel-villával ettem, amikor a kisasszony még pelenkába kakilt. Aztán összepakoltam, s eljöttem. Nevetni nem mertem, nem tudtam, nem is akartam. Kérdeztem tőle, hogy ezt megírja-e, mire fölnevetett, ne röhögtess, mondta, ugyan minek? Kérdeztem tőle, hogy akkor megírhatom-e én, mire megint nevetett, ne röhögtess, mondta megint, ugyan minek?