(Z)erkölcsök
Arra, hogy egy kormányzat vagy politikai elit milyen teljesítménnyel irányítja az országot, sokféle teljesítményértékelési mutatót dolgoztak ki, ezek döntően a szakpolitikai sikerekre és fiaskókra koncentrálnak. Kevesebbet foglalkozunk azonban azzal, hogy milyen a politika erkölcsi teljesítménye. Milyen etikai alapelveket közvetít a polgároknak? S egyáltalán: mérhető-e ez valamiképp?
Ez egyre aktuálisabb és égetőbb kérdése lesz a magyar közéletnek, annál is inkább, mert lassan elérünk a rendszerváltás utáni politikai árok aljára, s el kell dönteni, hogy elindulunk-e felfelé, vagy pedig építjük tovább az árokásó és erkölcstelen politika 4-es metróját? A témában kiváló iratot tett közzé Felcsuti Péter az Élet és Irodalom hasábjain (Erkölcsről, igazságról egy [tan]könyv kapcsán, LVI. évfolyam, 12. szám), jelen cikket is ez inspirálta.
Nincsenek illúzióim, a politika és az erkölcs között örökös, szinte feloldhatatlan az ellentét. Ahogyan Weber fogalmaz: „Aki saját lelke üdvét vagy mások lelkének megmentését keresi, az ne a politika útján keresse azt, hiszen a politikának egészen más feladatai vannak, olyanok, amelyek csak erőszakkal oldhatók meg.” Vagyis a politika tulajdonképpen permanens erkölcsi vívódás: a világ kíméletlen és erőszakos valóságának, valamint a politikus belső ideáinak a folyamatos harca, s ha lehet, összeegyeztetése.
Mindebből talán az következik, hogy a politika felettébb mocskos dolog, de talán az is, hogy egyetlen reményünk maga a politikus, aki magára vállalja helyettünk a fenti dilemmákat, és arra szerződik, hogy megkímél bennünket a bemocskolódástól, miközben saját erkölcsi immunrendszerének szétroncsolódá sát kockáztatja a politika viharaiban. Ezzel nem idealizálom a politikus alakját, hanem ak-
ként kezelem, ami: a modern társadalom irányítója és (köz)erkölcsi villámhárítója. Vagyis a politikusnak és a politikai elitnek nem csupán szakpolitikai, hanem morális kötelességei is vannak a társadalom iránt, ami a következő minimumelvárásban ölthet testet: ha már nem javítja a közerkölcsök állapotát, akkor legalább ne rontsa őket (ezt nevezem erkölcsi állagvédelemnek).
De mit kezdjünk egy olyan politikussal, esetleg politikai elittel, amely nem felel meg ennek a minimális követelménynek? S mit kezdjünk egy olyan társadalommal, amely nem is követeli meg az erkölcsi cölöpök leverését, és végigasszisztálja a süppedést?
Félreértés ne essék, a közélet erkölcsi romlása korántsem új keletű: összegződik ebben a politikai korrupció mételye, a rendszerváltás utáni féktelen ígéretinfláció, a folyamatos könnyű álom ígérete s így a felelőtlen kormányzás és ellenzéki lét. Ezúttal azonban egy igen különleges és konkrét esetről szólnék, s ez az állami szintre emelt erkölcsi könnyűvérűség, amelyet nevezhetnénk „zerkölcsösségnek” – ami a tömegember tömegerkölccsel való kiszolgálását, rosszabb esetben pedig erkölcstelen megoldások állami legitimálását jelenti.
A látlelet leegyszerűsítve a következő: manapság a kormányzat (s így áttételesen maga az állam) olyan tetteket visz véghez, amelyeket ha kicsiben magunk követtünk volna el gyermekkorunkban, két nagy atyai pofon lett volna a jutalom. A probléma közelmúltbeli gyökere természetesen az őszödi mondakörben keresendő. Rövid távon nem azt láttuk 2006-ban, hogy „a rossz elnyeriméltó büntetését”, s ilyen szempontból nem nyerhettünk erkölcsi kielégülést. Viszont az is biztos, hogy középtávon politikai ellenfelei és/vagy a sors kegyetlenül megbüntették Gyurcsány Ferencet.
Ezért lehet őt sajnálni, és azt is mondani, hogy mindez édeskevés volt, de ettől még tény, hogy politikai tettéért politikai következményekkel lakolt. Viszont 2006 után két olyan attitűd szabadult el, amely 2012-re fájó alapnormává vált. Egyrészt az akkori ellenzéki erők – amelyek 2010-ben kormányra kerültek – rendkívül magasra tették a mércét Gyurcsány Ferenc karaktergyilkosságával, hiszen azok, akik „sohasem hazudtak”, egyszerre váltak a volt miniszterelnök vádlójává és bírájává (ezt nevezhetjük a pozíciók összemosásának). Másrészt megkezdődött a „semmi sem drága”, avagy mindent lehet erőpolitikája, az a forradalmi hevület, amely gyökerestül csavarta ki a korábbi világ szabályait.
Ez a két tendencia tartós (érdek)-házasságra lépett az utóbbi időben, s a frigy gyümölcse az állami szintű erkölcsi könnyűvérűség lett. Erre hoznék néhány példát. Az állam jogalkotási kényszerrel kötelezi polgárait arra, hogy egy bizonyos irányba tereljék életüket (például elhagyják magánnyugdíjpénztárukat, hallgatói szerződést írjanak alá), úgy, hogy közben azt állítja, hogy az aktus semmilyen kényszerítő elemet nem tartalmaz, és mindig van más lehetőség (például az államinyugdíj-jogosultság elvesztése, tandíj fizetése).
Azt nem teszi hozzá, hogy a legtöbb polgár számára nincsen valós választási lehetőség. 2012-ben olyan világot élünk, hogy ha az állam nem tud egy problémát alkotmányos keretek között kezelni, és attól tart, hogy esetleg alkotmánybírósági kontroll alá vétetik intézkedése, akkor a nyilvánvalóan alkotmányellenes normát alaptörvényi szintre emeli (például az Országos Bírói Hivatal elnökének parttalan bíróságkijelölési joga). Vajon a diák gondolhatja-e azt, hogy ha az ellenőrzőjébe hamisít egy jelest, akkor azt automatikusan az osztálynaplóba is átvezetik? Esetleg legközelebb a naplót hamisítja meg?
Manapság pedig, ha az erkölcsi fonákságok napvilágra kerülnek, és valakit elsodor a botrány (például Schmitt Pál volt köztársasági elnök), a legjobb megoldás az, hogy ha másokat is megpróbálunk befeketíteni egy boszorkányüldözés keretében (például más politikusokat vagy magát a magyar tudományt).
Az erkölcsöktől elrugaszkodott politikára számos példát lehetne találni 2010 előttről is. Az azonban kétségtelen, hogy olyan helyzettel nem nagyon álltunkmég szemben, amikor állami intézkedéseket illetően tartalmi és formai szempontból ennyi erkölcsi kétely merült volna fel. Különösen egy olyan helyzetben, amikor a kormányrudat olyan politikai erő szerezte meg, amely éppen ellenfele morális bukásából kovácsolt tőkét magának.
Kétségem sincs afelől, hogy mindez legalábbis középtávon éreztetni fogja hatását. Sőt azt is megkockáztatom, hogy a jogrendszerben elhelyezett erkölcsi taposóaknák előbb robbannak majd fel, mint a politikaiak. A legnagyobb vesztes azonban nem a Fidesz–KDNP lesz, hanem mindazon polgárok, akik még időben felismerték azt, hogy „zerkölcsökre” nem lehet országot építeni, s természetesen azok is, akik önhibájukból vagy azon kívül támogatói voltak az erkölcsi könnyűvérűségnek.
Ezen a ponton súlyosan magunkba kell majd szállnunk, hiszen hiteles politikusaink nem lesznek, csak mi magunk és (z)erkölcseink – ha egyáltalán!
A szerző jogász
