Rossz kérdés, helytelen kérdés, de válaszolni kell rá: akár úgy, hogy „azt én mondom meg, ki az oligarcha”; akár úgy, hogy „nektek oligarcháitok vannak, nekünk meg nagytőkéseink”; akár pedig úgy, hogy a kérdést sehonnai bitang kérdésként, sunyi, hazug labanc kérdésként leleplezik, és kitessékelik a neokuruc Nemzeti Együttműködés Rendszeréből.

A „ki az oligarcha?” kérdése (a „mi az oligarchia?” kérdésétől eltérően) végső soron származáspolitikai kérdés, még ha ez esetben nem a nagytőkés, hanem nagytőkéje származását firtatják is: vajon gazdasági vagy inkább politikai úton-módon szerezte-e mérhetetlen vagyonát? A tőke genezisét illetően magának a nagytőkésnek sem szittya génjei, sem hun rokonsága, sem tót atyafisága, de még tatár, török, szerb, horvát, román, sváb, cseh, morva eredete sem osztanak és szoroznak.

Az „oligarcha” szó az ókori görögben nem annyira a gazdasági, mint inkább a politikai élet urait jelölte. Az oligarchia − Arisztotelész klasszikus meghatározását idézve − a vagyonos kevesek uralma. Azok uralma tehát, akik éppen vagyoni helyzetüknél fogva szerzik meg a hatalmat és gyakorolják az uralmat. Olykor azonban megfordítva történik: egyesek azáltal válnak vagyonosakká, mert megszerezték a hatalmat, és ügyesen forgatják a hatalom „váltópénzét” a politikai piacon: törvényekkel, kedvezményekkel, bírósági ítéletekkel, bennfentes információval, hatalmi posztokkal kereskednek. Attól, hogy a kevesek a hatalomban és a hatalom által szerzik meg a vagyont, az oligarchia alapképlete mit sem változik. Hogy aztán a vagyonos kevesek uralmát populista módon többségi uralomként csomagolják és népuralomként adják el, ez már politikai marketing kérdése.

Az oligarchiától mint uralmi módtól eltérően az oligarcha mint társadalmi típus általában akkor jelenik meg, ha a központi hatalom szétforgácsolt, képtelen az adók behajtására és a jog érvényesítésére, az államban káosz uralkodik, a jogrend romokban. Nem véletlen, hogy a kortársaknak mind a XIX. század végén hirtelen és nem éppen törvényes úton-módon meggazdagodott amerikai, mind a XX. század végén hasonlóképp multimilliárdossá vált oroszországi, ukrajnai, kazahsztáni oligarchákról a középkori feudális anarchia kiskirályai, hatalmaskodó főnemesei jutottak eszükbe (amióta a New York Times az 1850-es években a Cornelius Vanderbiltekre, a Rockefellerekre, a Guggenheimekre, a Carnegie-kre ráragasztotta a „rablóbárók” − Robber Barons − címkét, jótékonysági akciók ide, alapítványok oda, levakarhatatlannak bizonyult e történelmi nevekről és nagyszabású gazdasági teljesítményekről). Ahogy a XIX. század végén az amerikai, a XX. század végén az oroszországi állam került a multimilliárdos üzletemberek, a „rablóbárók”, plutokraták vagy oligarchák ellenőrzése alá. Ukrajnában ez odáig ment, hogy a 2002 márciusában megtartott parlamenti választások után megalakult képviselőház négyszázötven tagjából közel háromszázan tartoztak a dollármilliomosok közé, ami még akkor is világtörténelmi rekordnak számít, ha néha az amerikai szenátust is „milliomosok klubjának” nevezik.

Mindebből azonban nem következik, hogy mindenütt, ahol az államszocialista rendszer összeomlott, a többé-kevésbé „vadkapitalista” átmenet során elkerülhetetlenül megjelentek az oligarchák. Anders Aslund Oroszország-szakértő 2005-ben megjelent Comparative Oligarchy: Russia, Ukraine and the United States című tanulmányában, egyfajta összehasonlító oligarchológia keretében arra kereste a választ, mi volt az oka annak, hogy a XIX. századi Amerikához hasonlóan számos posztszovjet államban pár év leforgása alatt mérhetetlen vagyonok halmozódtak fel kevesek kezén, míg a közép-európai rendszerváltó országokban ilyesmire nem került sor. Természetesen Közép-Európában is vannak nagyon gazdag vállalkozók, vannak befolyásos milliárdosok (bár csak forint-, zloty-, koronamilliárdosok), létezik politikai korrupció, de − minden ellenkező híreszteléssel szemben − nincsenek oligarchák.

Aslund szerint „szupergazdagok csak − Amerikához hasonlóan − korlátlanul nagy belső piaccal rendelkező államokban lehetségesek, ezért jöhettek létre hatalmas vagyonok éppen ebben a három volt szovjet tagköztársaságban: Oroszországban, Ukrajnában és Kazahsztánban. A másik közös vonás az iparosítás korának Amerikája és a posztszovjet államok között a gazdaság dinamikus átstrukturálódása. Ez is elősegítette, hogy hatalmas vagyonok gyűljenek össze kevesek kezén, olyanokén, akik leggyorsabban aknázták ki az új idők lehetőségeit. Ezzel szemben − írja Aslund − Közép-Európában a nagyvállalatok még jó ideig állami tulajdonban maradtak, miközben egyre csak a veszteséget termelték.

Végül néha magánbefektetőknek adták el őket, akik az esetek többségében nem tudtak mit kezdeni ezekkel a kommunista időkből megmaradt monstrumokkal. Következésképp Közép-Európa ipari üzemeinek nagy részét egyszerűen bezárták. Oroszországban és Ukrajnában éppen ellenkezőleg: a kőolaj- és gázipari komplexum, valamint a fémkohászat korábban soha nem látott virágzásnak indult – éspedig azoknak a helyi vállalkozóknak köszönhetően, akik természetesen eközben hihetetlen vagyonokra tettek szert. (…) David Rockefellert a kőolaj tette mágnássá, Andrew Carnegie az acélból gazdagodott meg. Oroszországban hasonlóképpen a kőolaj és a fémkohászat játszott kulcsszerepet. A 2005-ben regisztrált 26 orosz milliárdos közül 12 a vagyonát a fémkohászatból, kilenc a kőolajból szerezte és csak kettő a szénbányászatból.” Ukrajnában kissé más volt a helyzet, ott az első körben mindenki, aki hirtelen lett milliárdos, a gáz viszonteladásából gazdagodott meg.

Ami az egykori amerikai és a mai kelet-európai üzleti oligarchákban veszedelmes és aggályos, nem gazdagságuk mértéke (ahol kapitalizmus van, ott kapitalizmus van!), még csak nem is e gazdagság erkölcsileg tisztátalan vagy törvénytelen eredete, s nem is a hatalmas vagyoni egyenlőtlenségekben rejlő szociális gyúanyag (ez progresszív adózással, jóléti újraelosztással valamennyire ellensúlyozható). A veszély elsősorban abban áll, hogy a mértéktelen − a kapitalista rendszerből fakadó − profitéhség, amely nemhogy csillapul, csak fokozódik a gazdagsággal, olyan mértékben szállja meg a nagytőke „kiskirályait”, hogy mindegyre túlterjeszkednek saját határaikon, semmibe veszik a jogot, felrúgják a törvényeket, megvásárolják a politikai döntéseket, ellenőrzésük alá hajtják a kormányokat, a parlamentet, a bíróságokat, a sajtót. Ez a veszély azonban − amerikai vagy orosz-ukrán típusú oligarchák híján − egész Közép-Európában, így Magyarországon egyszer sem fenyegetett a kapitalista versenygazdaságra való áttérés óta. Fenyegetett és fenyeget azonban egy másik veszély: a politikai hatalom oligarchizálódásának a veszélye.

A pártok elkerülhetetlen oligarchizálódásának folyamatát − az „oligarchia vastörvényét” − Robert Michels már a múlt század első évtizedében behatóan elemezte nagy szervezetszociológiai művében. Michels szerint − és ezért beszél ő vastörvényről − előbb-utóbb minden spontán mozgalomból született szervezet (ő maga elsősorban a korabeli német szociáldemokrácia szervezeti átalakulását tartotta szem előtt) hierarchizálódásnak és bürokratizálódásnak indul: szüksége lesz egy elkülönült, hivatásos politikusokból álló vezetésre, a vezetésnek pedig fizetett, függetlenített apparátusra; a hatalom, az irányítás mindinkább kevesek kezében összpontosul; a párt vezetői és tagjai közötti távolság nőttön-nő; a vezetők nézetei és érdekei túlsúlyra jutnak a pártban; a párttagságnak a fejbólintáson vagy a kézfeltartáson kívül nem sok szerepe van a döntéshozatalban; a párton belüli ellenzéki csoportok hangadóit vagy úgy szerelik le, hogy bevonják a vezetésbe, vagy úgy, hogy kiszorítják pártból. Végül az oligarchikus vezetésen belül egyre nagyobb hatalma lesz az első számú vezetőnek, aki vagy megtartja a hatalom oligarchikus jellegét, és „primus inter pares”-ként irányítja a pártot, vagy pedig a párt zsarnokává válik. Hatalomra kerülve aztán ezt az oligarchikus vagy zsarnoki uralmat igyekszik kiépíteni az egész államban.

Magyarországon jelenleg úgy áll a helyzet, hogy nem a gazdasági élet szereplői, hanem az állam szereplői oligarchásodnak. Aki tehát oligarchákat keres, annak nem az üzleti életben, még csak nem is a hegemón párt gazdasági hátországában, hanem magában ebben a pártban kell kutakodnia. Jóllehet a politikai hatalom oligarchásodása még javában tart, a kizárólagos uralomra épülő új közjogi rendszer eleve oligarchikus uralmat feltételez, minden egyéb jellegzetessége ebből következik. Az oligarchikusan felépülő, központosított hatalom korántsem csak a demokratikus ellensúlyokat és fékeket iktatja ki üzemmenetéből, hanem minden ellenhatalmat, autonómiát, külső és belső ellenerőt. Nincs szüksége a gazdasági életben saját oligarchákra sem, esze ágában sincs magának oligarchákat, vagyis önálló, erős, potenciális ellenhatalmat képező gazdasági szereplőket létrehozni (persze még ha kifejezetten ezt akarná, az állam erőforrásai akkor sem lennének elégségesek hozzá).

Mivel a hazai nagytőke mégoly jelentős koncentrációjából is csak gazdasági törpék születhettek és születhetnek, az oligarchikus államirányításnak ezektől nincs oka tartani. Egyedül a globális gazdaság multinacionális szereplőitől kell tartania. Az oligarchikus államhatalom szuverenitását ezek a globális gazdasági szuverének kétségkívül korlátozzák, jóllehet sem a magyar gazdaságot, sem a magyar demokráciát nem fenyegetik, és esetleges túlterjeszkedéseiket minden további nélkül meg lehet akadályozni a jogállam és a demokrácia eszközeivel. Éppen a multinacionális óriásokat nevezi az oligarchikus hatalom oligarcháknak, a helyi gazdasági törpéket pedig mint nemzethű „nagytőkéseket” a Haza nevében az állam keblére öleli.

Azokat a gazdasági szereplőket − a multikat, a transznacionális óriásokat −, amelyek fölött nem gyakorolhat kontrollt, és amelyeknek nem veheti közvetlenül anyagi és politikai hasznát, egyszerűen kiszorítja a gazdasági versenyből, tőkebefektetéseikkel egyetemben. Lehet, hogy ez gazdaságilag ésszerűtlen, de a politikai tőke oligarchikus eredeti felhalmozása szempontjából nagyon is ésszerű: nem függeni sem benn, sem kinn senkitől és semmitől (ezért lett a szuverenitás az oligarchikus hatalomgründolás ideológiai varázsszava), és aztán e parlamenti kétharmaddal alátámasztott függetlenségben építeni ki az oligarchikus államkapitalizmus korporatív modelljét.

Összefoglalom: Magyarországnak nincsenek gazdasági oligarchái, de vannak (és még inkább lesznek) politikai oligarchái, akik saját uralmi rendszerük gazdasági megalapozására gyors ütemben igyekeznek új, erős gazdasági szereplőket létrehozni a régiek mellett, hogy rajtuk keresztül gyakoroljanak − szükség szerint − ellenőrzést, nyomást, befolyást a piac összes szereplőire. A gazdaság túlságosan autonóm, az autokratikus hatalom számára potenciális veszélyt jelentő (de korántsem oligarchikus) szereplőinek lecserélését (vagy legalábbis blokkolását, kiegyensúlyozását, sakkban tartását) készíti elő az erős személyes és politikai szálakkal az oligarchikus pártállami korporációhoz kötődő üzletemberek felfuttatása, vállalkozásaik állami pénzekkel való kistafírozása. Így alkot előbb-utóbb egyetlen oligarchikus korporációt az új rendszer politikai és gazdasági elitje a politikai oligarchia által véghezvitt 2010-es rendszerváltás alapzatán.

2010, amikor Overdose a magyar felemelkedés szimbólumává vált