A görög gazdaság zsugorodását – a kibocsátás idén több mint 20%-kal marad el a 2007-es szinttől, a munkanélküliség 7%-ról 22%-ra, az államadósság pedig 55%-kal nőtt – csak a XX. század háborús veszteseinek összeomlása haladja meg. De az áldozatoknak nincs gyümölcse, mert nem is lehet; a szigor bajnokai ma sem tudják felrajzolni, hogyan kovácsolhat fellendülést a megszorítás, mert nem is kovácsolhat.

Megszorításoknak akkor van értelmük, ha azokkal le lehet dolgozni a gazdaság versenyhátrányát. Ilyen versenyhátrány például az, ami a termelékenységet rendre meghaladó bérkiáramlást idéz elő. De a periféria versenyhátránya ennél bonyolultabb. Egyrészt Kína és India elvitte Európából – tőlünk is – az alacsony hozzáadott értéket termelő munkahelyeket. Azok az országok kerültek a legnagyobb válságba, azoknál van a legnagyobb alulfoglalkoztatás és munkanélküliség – mint nálunk –, amelyek az elvesztett alacsony szellemi tartalmat hordozó munkahelyeket nem tudták helyettesíteni a fokozottabb tudást és képzést igénylő tevékenységgel.

A fejlett Nyugat éppen azzal tudta megőrizni versenyképességét, hogy kitelepítette az alacsony hozzáadott értéket termelő munkahelyeket a perifériára azért, hogy képzettmunkaerő-állományuk a magasabb hozzáadott értéket termelő munkával foglalkozhasson. A periféria – mint ahogy mi is – a folyamatot ünnepelve fogadta, szűkös forrásait nem a tudásra, a kutatásra és fejlesztésre, hanem egymással versenyezve, az alacsony hozzáadott értéket termelő munkahelyek becsalogatására fordította, bízva az EU és az euróövezet szerkezetét szolgáló elméletben, miszerint a közös piac és a közös valuta a bérek és az árak párhuzamos konvergálását biztosítják.

De nem ez történt. Miközben az árak gyorsan közeledtek a fejlett piacok szintjéhez, a bérek messze elmaradtak éppen azért, mert az alacsonyabb hozzáadott értéket termelő szerkezet csak egy alacsonyabb bérszint kitermelésére volt képes. Ugyanakkor az elszabaduló árak óriási nyomás alá helyezték a béreket és az egyéb költségeket, ami egyrészt állandósította a periféria magasabb inflációját, másrészt csökkentette a már amúgy is elégtelen versenyképességet.

Másodszor, a fejlett északi országok óriási versenyelőnnyel – bőséges tőkeellátottsággal, jelentős technológiahalmazzal, magas fizetőképességgel rendelkező, hatalmas belföldi piaccal, kidolgozott, jól működő intézményrendszerrel, kiváló egyetemekkel és független kutatóintézetekkel – léptek be az Európai Unióba, illetve az euróövezetbe, szemben a periféria szerény eszköztárával. Az elképzeléssel szemben, miszerint az ebből fakadó versenyképesség különbözet, az unió szabályai, kiemelten a szabad tőke- és áruáramlás, továbbá a közös valuta hatására csökken, nemhogy nem csökkent, hanem tetemesen nőtt.

Az EU, a maastrichti szerződés és a közös valuta feltételei megfosztották a perifériát a sikeres felzárkózáshoz szükséges gazdaságpolitikai eszközök legfontosabbjaitól – így a leértékeléstől, a gazdaság tényleges teljesítőképességéhez szabott kamat- és árfolyam-politikától, az árak és bérek közötti olló szétnyílásának megakadályozásától, az ideiglenes védővámok bevezetésétől és a nemzetgazdaság igényeire alapozott szabályozás lehetőségétől. A fiskális politika beszorult az EU vélt (de nem valós) igényeihez szabott korlátok közé – ilyen az éves deficit és az eladósodásra vonatkozó korlát –, a függetlennek nevezett monetáris politika pedig köteles egy önkényesen kijelölt inflációs célt követni, ami többek között figyelmen kívül hagyja a felzárkózó országok számára különösen fontos Balassa–Samuelson-hatás következményeit.

Kialakult egy ördögi kör. A fejlettek versenyelőnye azt jelentette, hogy számukra a közös valuta alul-, a gyengék számára pedig túlértékeltté vált, ami aztán további versenyelőnyt, illetve versenyhátrányt eredményezett. Németország külkereskedelmi mérlege 2002 óta több mint 1100 milliárd eurós többletet halmozott fel az övezet többi tagállamával szemben. Ami a németeknek többlet, a többiek számára hiány, amit finanszírozni kell, ami aztán a megállíthatatlan eladósodáshoz vezet. Kétségtelen, hogy a periféria országai között voltak olyanok, amelyek fegyelmezetlenül kezelték az államháztartást, engedtek a korrupciónak, a termelékenységet messze meghaladó bérkiáramlásnak stb. De a válság nem kerülte el még a németeknél is fegyelmezettebb Spanyolországot sem, mert a baj gyökere nem a fegyelem, hanem a versenyképesség növekvő hiánya.

Összességében tehát a szerkezet feltételrendszere nemcsak szöges ellentétben áll a periféria reálszférájának igényével, hanem, és ez a legfontosabb, kizárja a felmerülő kiigazításokhoz szükséges eszközök alkalmazását. Az elmúlt három év válságkezelése a periféria fizetőképességének megroggyanását következetesen valamiféle likviditási gondnak – tehát a készpénz hiányának – tulajdonítja, ami helyrehozható a költségvetési kiadások csökkentésével és a bevételek növelésével, miközben a baj nem ez, hanem a periféria szolvenciájának – tehát a tartozások rendezéséhez szükséges fedezetnek – elapadása, ami a versenyképesség csorbulásának egyenes következménye. Az egyre versenyképtelenebb gazdaságoktól szadista badarság elvárni, hogy a bevételek növelése és a kiadások csökkentése megoldja a gondot.

A „tévedés”, az érzéketlenség persze érthető. Az EU fejlett országai, élükön Németországgal, úgy szeretnék feloldani a kialakult gondot, hogy a közöttük és a periféria között létrejött versenyképesség-különbözet egy jottányit se csökkenjen, azaz a fentiekben említett éves kb. 100 milliárd eurós külkereskedelmimérleg-többlet ne sérüljön még akkor sem, ha a többletet csak a periféria további eladósodásával lehet előteremteni. Ösztönzésükre az Európai Központi Bank az euróövezet fedezethiánnyal küszködő bankrendszerének rendkívüli és egyáltalán nem piackonform feltételek mellett hihetetlen mértékű likviditást biztosít, tovább csökkentve a periféria versenyképességét, miközben nem az a baj, hogy a rendszerben nincs elég likviditás, hanem az, hogy a nem teljesítő hitellel terhelt bankoknak épeszű hitelező nem ad forrást.

Az EKB 3 évre szóló, 1%-os kamattal létrehozott 1000 milliárd eurós kerete csak rontja a periféria versenyképességét, hiszen ilyen futamidejű forrásért a periféria a piacon 4-6%-os kamatot kénytelen fizetni. A játéknak most vége. Sem a görög, sem a periféria más vergődő gazdaságát nem lehet talpra állítani egy drasztikus leértékelés nélkül, a leértékelést pedig csak az övezet elhagyásával lehet végrehajtani.

A fentiek alapján a periféria vezetői előtt két lehetőség mutatkozott. Az első Európa szidalmazása és valamiféle „szabadságharc” meghirdetése. A második a szerkezet újraépítésére való felhívás a periféria versenyképességének helyreállítása érdekében. Sajnálatos, de nem meglepő, hogy a szerény képességű Orbán-kormány az előbbit választotta. De több mint sajnálatos, egyenesen tragikus, hogy Németország, ez a becsületes, Európa boldogulása mellett őszintén elkötelezett ország pont azzal a kettős átokkal – a tornyosuló eladósodással és az adósság törlesztéséhez szükséges teljesítőképesség elsorvasztásával – sújtja a perifériát, mint amivel a győztes, de rövidlátó hatalmak kárhoztatták őt Versailles-ban. (Lásd J. M. Keynes A békeszerződés gazdasági következményei c. művét.) Pedig ő igazán tudhatná, hogy a periféria gazdaságainak összeomlását csak a demokrácia összeomlása követheti.

A szerző az Oxfordi Egyetemen a Blackfriars Hall tanára

MARABU RAJZA