Mi, tévések-filmesek és építészek hasonlítunk egy dologban. Ha nincs mód építeni, ha nincs pénz filmezni, akkor nincs életmű. Nem véletlenül tudta Simó Sándor oly jól megmutatni – építészekről szólván – a filmes világ gondjait (is) a Szemüvegesek című művében. 

Több mint négy évtizednyi televíziós és papíralapú újságírás tapasztalatával mondhatom, hogy az építészek (is) mindig elvárták, hogy legyen építészetkritika, de megsértődtek, ha volt ugyan, de az éppenséggel az alkotó számára nem volt túl hízelgő. Ebben is hasonlítanak egymásra ezek a szakmák, illetve a művelőik. A televíziós műsorok, híradások és magazinműsorok mindig is beszámoltak arról, mi épült újonnan, mit avattak éppen. Hogy mit bontottak, rontottak, mi pusztul üresen, arról szinte sohasem volt tudósítás, kivéve ha egy ház, kerítés összedőlt, és ráomlott valakire. Osskó Judit televíziós műsorsorozata tehát hiánypótló volt, amikor bemutatta, körüljárta a legújabb építészeti eredményeket, riportokat készített az alkotókkal.

Torma Tamás, aki a Népszabadság hasábjain foglalkozik építészetkritikával, éppen legutóbbi, a celldömölki új városházát méltató cikkében írt le egy nagyon fontos, a korábbi korok épületeivel kapcsolatos félmondatot: „…ma már látjuk, melyik fölött járt el jobban az idő”. Aztán ezt írta: „Ahogy a rendszerváltás utáni idők elsősorban múltorientált, városvédős tapasztalataiból (Unokáink sem fogják látni) és különösen a kisvárosokban a Fidesz-évek óvatosan konzervatív múltteremtéséből következne…” Ezzel már nehezebb egyetérteni. Különösen azzal, ami a mondat első felét illeti.

A városvédő műsor 1980 elején indult, tehát tíz évvel a rendszerváltás előtt. Sőt volt olyan Antall-korszakbéli államtitkár, aki nem volt rest a Parlamentben elmondani, hogy a műsor és a nyomában sorra alakuló helyi civil fórumok jelentős feladatot vittek a rendszerváltás előkészítésében. A műsorral és témáival kapcsolatos tudnivalók könyv alakban is hozzáférhetők (Unokáink sem fogják látni, 1982; Városvédőbeszédek, 1988), s ezekből is kiderül, hogy szó sincs „múltorientáltságról” vagy a kortárs építészet (kritikai) bemutatásáról. Ez utóbbit korábban is és utóbb is elvégezte Osskó. Tehát ami a televíziós műsorok hatásainak lehetőségét illeti, ez egyaránt megvolt mind a kétféle témakörben.

Amíg az „Unokáink is…” alapgondolata nyilvánvalóan az, hogy ami ma megépül, az sokáig marad fenn, ha tán évszázadokra nem is, de évtizedekre meghatározza saját környezetét, s ezért fontos, hogy minél jobb legyen. Az „Unokáink sem…” pedig a már korábban létrejött értékek megismertetésére, megszerettetésére és az értük való cselekvésre próbált buzdítani több mint három évtizeden át, mindaddig, míg a legutóbbi kormányváltás után meg nem szüntette a közszolgálati televízió. Aki a műsorokat nézte, vagy a könyvekben utánanézett, tudja, hogy sohasem foglalkozott a műsor a kortárs építészettel. Ezt azért is tartom fontosnak megírni, mert van aki finoman célozva, van aki nyíltan kimondva marasztal el azért, mintha akadálya lettem volna a magyarországi modern építőművészet kiteljesedésének. Nekem kétségkívül nem tetszik az, ahogy Finta Duna-parti szállodái valóságos tűzfallal „néznek” a mögöttük elterülő belvárosi háztömbökre, nem szerettem meg a Városmajorban Makovecz öltözőépületét a szabadtéri színpad mögött, idegenkedem Veszprém, Szolnok, Kecskemét, Gyöngyös, Pécs toronyházaitól, kifejezetten utálom azt, ahogy Jeney postapalotája „illeszkedik” a szerviták templomához a budapesti Belvárosban, s vagyok így még jó egynéhány házzal a fővárosban és vidéken. De ezekről – talán a legutóbbi házat kivéve – egyáltalán nem esett szó a városvédő műsorban.

A magánéletben – persze – cseppet sem elnéző mosollyal teszek megjegyzést a nekem nem tetsző újdonságokra, a hatvanas-hetvenes évek lakókockáira, a középületek látványos és jól benapozott tűzfalaira, a kis nyaralóikerházak uniformizált képére, meg arra is, ahogy ma kiegészítgetik azokat. Kidobott pénznek és elvesztegetett hagyománynak tudom be ma is a természetes kőből faragott járdaszegélyek betonra, mint hajdanában a pásztorbot-kandeláberek ostornyélre, a tölgyfakapuk alumíniumra cserélését. Tervtanácsi üléseken is – ha erre módom van – igyekszem felhívni a figyelmet arra, hogy mennyire nem egyedül az a fontos, hogy a befektető minél több beépíthető négyzetméteren minél nagyobb haszonhoz jusson, hanem az is, hogy az építendő ház maradandó értékké váljon, egyedi legyen, szerethető, és ne pusztítsa el, ne tegye tönkre a környezetében azt, amiről egy eltelt idő után már beigazolódott az, hogy érték.

Az ország épített örökségének kérdésével igyekeztem foglalkozni. Sajnos ez ma már egyre nehezebb. Ma már a kulturális örökség védelmének feladatait ellátni hivatott állami szervezet korlátai is megnőttek, pénze pedig nincs. Éppen a napokban vonta meg a hivatallal egyazon célért működő civil szervezetektől azt a csekélyke támogatást is, amit (egy kis postaköltség átvállalásával) eddig meghagyott! Nincs forrás a „társadalmi munkához”, nincs pénz a műemlékek megóvásának (más országokban régen már jól bevált módokon való) ösztönzésére, s nincs közszolgálati (avagy esetleg kereskedelmi adókon jelentkező) televíziós műsor sem az épített örökség védelmében…

Egyszer betévedtem egy kis presszóba, Salgótarjánban. Egy helyes kisváros egy-, két-, háromszintes házairól készült képek lógtak a falakon. Kiderült, hogy a fotókon ábrázolt házak ott álltak korábban, a bányászváros szívében, ahol a Karancs Szálló és az új városközpont, a szocializmust építő korszak jelentős „vívmánya” született. Vajon egy ekkora városalakítás ma megtörténhetne-e, s mit írna róla vagy már a terveiről a sajtó? Egy biztos, a régiek helyén megépült – ma már többször vitatott értékű – városközpontok és a városközpontokig érő lakótelepek most már ott vannak Veszprémben, Kecskeméten, Szolnokon, Óbudán, Újpesten, mindenütt az országban.

A 70-es években az emberek már elunták az egyforma új házak s köztük a panelvárosok világát, vágytak az egyéni hangulatú értékek felismerésére, megbecsülésére. A városvédő műsor nem véletlenül akkor született, amikor ennek az igénye maga volt a „történelmi szükségszerűség” felismerése. Aztán azon a nyáron találkoztak először az újrainduló városszépítő egyesületek küldöttei is Szombathelyen. És ma, amikor a befektetők nem házakat vesznek, hanem beépítésre alkalmas telkeket, s hagyják elpusztulni a rajtuk lévő – akár műemlékként is védett – házakat a volt Balettintézet Andrássy úti épületétől a ferencvárosi Nagyvásártelepen át a Diana úti Hild-villáig, ismét szükség lenne a televíziós (és internetes) fórumra, ahol ez képekkel illusztrálva is elmondható, az érték felmutatható lenne; ahol kritikával és elismeréssel egyaránt szólni lehetne a megőrzés, a felújítás szükségességének érdekében.

Az épített örökség védelme néha konfliktusba kerül a befektetők érdekeivel, s azzal is, hogy az építész „jelet” kíván hagyni a világban. Erről is kell írni, beszélni, meg arról is. Nem hiszem, hogy ellenfele az újnak, hogy „múltorientáltnak” nevezhető a műemlékes, de a régész sem, meg az sem, aki ezekben a témákban publikál. Elemezni, bemutatni kell az új, a kortárs műveket, de ugyanez szükséges a korábbi korok ránk hagyott emlékével, a házakkal, utcákkal, városképi karakterekkel kapcsolatban is. Már csak azért is, hogy az utódok ne rombolják le, amit a mi korunk alkotott, megbecsüljék azt is. Aztán az elődeink által létrehozott s jó karban megtartott értékekkel együtt adják tovább a fiaiknak, az unokáiknak. „Jót s jól, ebben áll a nagy titok”.