Ha meg is találják majd a megfelelő ingatlant, amelynek megvásárlására 150 millió forintot lehet költeni közpénzekből, az már most biztos, zongoraszállítókat nem kell az áthurcolkodáshoz igénybe venni. A Schmitt hivatali ideje alatt, feltehetően a szívesen zongorázó elnök kérésére 2,5 millió forintért vásárolt hangszer ugyanis nem az exállamfő tulajdona. Az mindannyiunké itt, Magyarországon.

Persze kell némi demagógia ahhoz, hogy valaki belekössön a 2,5 milliós tételbe. Mégis szúrja a szemet a zongora, amikor a több nagy értékű ingatlannal rendelkező Schmitt láthatóan mindent ki akar venni magának, ami neki a törvény szerint dukál. Normális esetben nem kellene ilyen kínos témákkal foglalkozni, amennyiben az érintett felismerné: ha már vetetett magának egy zongorát, akkor neki illene rendezni ezt az ügyet. Vagyonos emberként, tisztes exelnöki apanázzsal kistafírozva akár meg is vehetné, s egy szép gesztussal odaajándékozhatná valamelyik nehéz helyzetű zenei iskolának.

Nagyvonalúságnak azonban nyoma sincs. Miért is lenne, ha a honi közéletben a kaparj kurta mentalitás érvényesül.

Apropó, zongora: a rendszerváltás után akadt olyan párizsi nagykövet, aki azért cseréltetett rezidenciát, hogy muzsikus neje méltó helyen gyakorolhasson.

Nos, nem marad más, mint annak reménye, hogy a nagy pecás hírében álló új államfő nem akar magának külön horgásztavat.

Inkább örömét leli a szép hangszerben. Vagy olyan helyre juttatja, ahol hasznát veszik.