Mivel e hónapban átalakítják a médiaszabályozás néhány elemét, érdemes felvetni a kérdést; mindez javíthatja-e a nyilvánosság minőségét és teljesítőképességét. Aligha. A központi hírcenzúra, a visszaállamosított közmédia tulajdonosi-szervezeti, az üzleti média szabályozási és gazdasági alávetése érintetlen marad. Legalább ilyen nagy baj, hogy a magyar médiaipar elsődleges intézményi hiányosságai – amelyek miatt alávetése ily könnyen, a társadalom közönyétől és a szakmai önvédelem feladásától kísérve megtörténhetett – e törvényi korrekciók után is fennállnak majd. A médiaipar termékeinek jelentős része hibás, színvonaltalan, hamis. Van, amelyik ráz! Veszélyes a társadalomra!

Nézzük, miféle intézmények jellemzik egy átlagos iparág, ágazat működését a fejlettebb európai társadalmakban, ahol egy hűtőgép vételéhez nem kell vinni fáziskeresőt, mert tudható, hogy nem fog rázni. (Róna Péter szíves közlése.) Állami hatóságok, az állam ágazati törvényei, a piac szabályai és szabványai, licencek, normák, blanketták, a termeltetők és beszállítók, a munkáltatók szerződései, a munkavállalók képzése és képesítései, bértarifák, és az ágazati, valamint a vállalati kollektív szerződések, szakmai szervezetek, szakszervezetek, ágazati párbeszédbizottságok. A mi médiaiparunkban ezek az intézmények hiányoznak vagy kialakulatlanok, illetve jelentéktelenek. Ha meglennének, kevéssé érvényesülne ily durván és közvetlenül a teljes ágazat politikai alávetése, s egy iparág intézményi fogyatékosságai nem eredményeznék az állampolgári alapjogok tartós sérelmét. Kiépült és tisztázott szereposztású intézmények esetén a társadalmi nyilvánosság teljesítőképessége és a hírek minősége is erősen javulna. A politikai nyilvánosság kinyitása, a demokrácia újjáépítése e nélkül elképzelhetetlen, s ez legalább olyan fontos, mint a törvényi keret teljes alkotmányos és szakmai korrekciója. Kompetens szakmai szervezet(ek)re van szükség, amelyek lefedik a minőségi újságírás fórumait, műhelyeit, s tagjaik között tudhatják a szakma nagyjait és az újságírók legtöbbjét. A MÚOSZ talán elindult ebbe az irányba, céljairól szól az elnökség állásfoglalása, amely Hivatásunk a nyilvánosság címmel található a honlapján.

A továbblépés, illetve a hanyatlás megállítása elképzelhetetlen a szakma foglalkoztatottjainak többségét összefogó, a mainál kevesebb, egymás ellen kijátszhatatlan, tudásfedezettel bíró, jelentős tagdíjat szedő, ezért konfliktusviselésre kész és alkalmas, vagyonos szakszervezet nélkül. Ma a médiaiparban dolgozók alig ötöde szakszervezeti tag. A politikai hasadtság miatt már átjárás sincs a munkahelyek között, az állással vagy számlás munkával még rendelkezők lassan a bérrabszolgaság mélységeibe süllyednek védtelenül és kiszolgáltatottan. Az ötmilliós Finnországban 15 ezer tagja van a sajtószakszervezetnek, nálunk lehet összesen háromezer. A szerkesztőségekben elvétve vannak vállalati kollektív szerződések, és nincs – lassan 70 éve – ágazati kollektív szerződés. (Az utolsókat az akkori MÚOSZ kötötte!)

A hiányzó ágazati kollektív szerződésnek a cég üzem nagysága miatt „előszobája” lehetne az MTVA új kollektív szerződése, mert ez kisugározhatna az egész ágazatra. De ott most tizenhárom szakszervezet vezetői köre „hever” mint önmagával kötött kéve, s egyikük sem reprezentatív. Eredményes tárgyaláshoz – legalább a 10%-ig – részben egyesülniük kellene. Valami történt is; Egyesült Média Szakszervezet néven összefogott három volt MTV-s szakszervezet, de lám, hírt erről a szakma és a társadalom nem kapott…

Átfogó ágazati kollektív szerződést – amely alá behúzódhatnának a kis vidéki szerkesztőségek tagjai is, amiért érdemes lenne nekik a MÚOSZ után a szakszervezetbe is belépni – csak a ténylegesen működő ágazati párbeszédbizottság hozhatna létre. Egy olyan intézményes fórum, ahol a munkavállalókkal szemben tényleg ott ülnek a legnagyobb munkáltatók, tehát az MTVA, az RTL, az Axel Springer, a Ringier, a Sanoma, a WAZ és a többiek is. Ettől messze vagyunk. E fórum ma érdektelen és közömbös az ipar nagy foglalkoztatóinak. Sajnos a foglalkoztatottaknak is.

Ám az élet biztonságot keres, és valami mégis elindult. A még tavaly, a sajtórendészeti bírságok fenyegető veszélye alatt kikényszerített társszabályozási kreatúrák helyett – amelyek az NMHH mellett jöttek létre – kialakulóban van a valódi önszabályozás. Ezt a Főszerkesztők Fóruma igyekszik megteremteni, munkájukat a Független Médiaközpont támogatja. A főszerkesztők kódexe gyakorlatias, és hallgatólagosan a tulajdonosok is támogatják. A mindössze kétoldalas szöveg megoldást keres a káoszban, mert pótolni kényszerül a hiányzó komplex intézményrendszer működését. Megalkotta az újságíró köznapi fogalmát, s erős ökölszabályokat ad a főnököknek.

A hiányok itt nem érnek véget. Hiányoznak a valódi közönségkontrollt biztosító erős civil intézmények is, bár e célból szerveződnek már a Civil Média ügyvédei és a Magyar Médiafogyasztók Egyesületének (Mame, www.mediafogyasztok.hu) aktivistái is. Ezek a szerveződések az állampolgári alapjogok bázisán állva vizsgálják a szólásszabadság alakulását, a médiapiaci jogkövetést és a közszolgálati média működését. Társadalmi bázisukat még csak most kezdték el felépíteni. Valamikor voltak lapombudsmanok, de divatjuk leáldozott. Hiányzott, de az elmúlt években kiépült a médiavilág jelenségeit követő független műhelyek, szakportálok világa is. Már friss és minőségi információt kínál a www.emasa.hu, a www.mertek.eu és a www.mediajogfigyelo.hu, működik a Facebookon a Szólarádió-csoport. E formák kiegészül(het)nek sokféle alapítványi, ösztöndíjas és szakmai aktivitással, pályázatokkal, ösztöndíjakkal, képzésekkel, kiadói gyakorlattal. De nem nagyon egészülnek ki… Illetve a fővárosban szórványosan, ám a régiók, a megyék, a települések szintjén a szólásszabadságnak, az újságírói szakmai és etikai kiválóság erősítésének és fejlesztésének kevés kapaszkodója van.

Talán az első médiatörvény kudarcát is az okozta, hogy a sokrétű, sokcélú és minőségi intézmények hiánya miatt az egész médiaágazat kitett, önvédelemre is képtelen állapotában nem tudta a politikát a jog jóhiszemű használatára kényszeríteni. A szakmai és érdekvédelmi intézmények felélesztése, kiépítése nélkül nem lesz demokratikus nyilvánosság. A feladat fele ezen az oldalon van.

A szerző közíró