A magyar nacionalizmus különleges sajátossága, hogy lelkes bajnokai újra meg újra háborúkba sodorták az országot, méghozzá mindig vesztes háborúkba. Az ellentmondások már a kezdet kezdetén kiütköztek. Mint tizenéves diák a kurucokért, Thökölyért, Rákócziért lelkesedtem, fel sem tűnt, hogy a labancok ellen, a Habsburgok ellen harcolva valahogy a kutya törökökkel kellett szövetkezniük.

A népek tavaszának idején, a XIX. század derekán mi magyarok harcba indultunk a magunk nemzeti függetlenségének kivívásáért, csakhogy a Kárpátok övezte Duna–Tisza nagyhazában más népek is éltek, a tavasz az ő lelkükben is felszította a nemzeti érzés tüzét, és el is kezdték követelni, hogy itt a Kárpátok alatt ők is megalakíthassák a maguk nemzetállamát, ami logikus módon a nagyhaza feldarabolását jelentette volna. Nem is akadt olyan magyar politikus, államférfi, Kossuthot beleértve, aki hajlandó lett volna ezeknek a követeléseknek eleget tenni. A nemzetiségek ellenünk fordultak, és ez is hozzájárult a magyar szabadságharc elbukásához.

A magyar uralkodó osztályok a maguk szupremáciájának a fenntartása érdekében később inkább Ausztriával egyeztek ki, mintsem, hogy hajlandók legyenek a hatalomban osztozni, területekről lemondani.

Jászi Oszkár, Kunfi Zsigmond sejtették, hogy nagy a veszély, és tárgyalni kellene, de erre ellenzéki politikusként semmilyen felhatalmazásuk nem volt. Amikor elindulhattak tárgyalni, akkor derült ki számukra, hogy javaslatukat, ajánlatukat, valamiféle Duna-konföderáció létesítését túlhaladta az idő. Masarykék a franciákkal már megállapodtak, hogy létrehoznak egy önálló csehszlovák államot, a románok egész Erdélyt követelték, a szerbek a délvidéket. A mi politikusainknak döbbenten kellett tudomásul venniük, hogy ezeket a követeléseket nem teljesíthetik, nem vállalhatják Magyarország feldarabolásának az ódiumát. De egy vesztes háború után nincs erejük, hatalmuk, ahhoz, hogy az úgynevezett ezeréves határokat megvédjék. És ne feledjük, a vesztes háborúba nem Károlyi, hanem Tisza István vitte be az országot, a négyéves nyomorúságért, vérveszteségért a magyar oldalon elsősorban őt terheli a felelősség. Horthyék szemrebbenés nélkül aláírták a trianoni békekötés elfogadhatatlannak vallott feltételeit. Majd húsz éven át átkozták Trianont, és szították, táplálták a magyar nacionalizmus lángját. Ez az elvakult magyar nacionalizmus állította Hitler oldalára az országot, amely ki is tartott mellette a végső vereségig. „Hősi” ellenállásuk egymillió magyar állampolgár életébe került, és az értelmetlen kitartás következtében a fél ország romhalmazzá vált. Félelmetes volt, hogy 1944-ben ezt a tragikus helyzetet honfitársaink nagy része tudomásul vette, sőt szívében jóvá is hagyta. Ebben a német- és fasisztabarát környezetben nem szerveződhetett, nem bontakozhatott ki komolyan vehető antifasiszta ellenállási mozgalom, míg körülöttünk a meghódított, leigázott népeket a hazafias érzelmek fegyveres harcra vezettek a nácizmus ellen.

A háború után hatalomra jutott magyar baloldal kötelességének érezte, hogy felelősségre vonja mindazokat, akik a nemzeti katasztrófa előidézői voltak.

Ötvenhatban aztán kirobban az eladdig elfojtott nemzeti öntudat, Gerőék, a kormány megpróbálta erőszakkal leverni a forradalmat, ami olyan véráldozatot követelt, amit Nagy Imre, akit a földindulás visszahelyezett a miniszterelnöki székbe, nem volt hajlandó megfizetni. Reformkommunista elvbarátainak ösztönzésére úgy döntött, hogy a vezér nélküli forradalom élére áll. Szakít eddigi életével, nézeteivel, és vállalja a nép követeléseinek a teljesítését. A ruszkik távozzanak. Ehhez a fordulathoz azonban nem volt meg a szükséges politikai erő. Ez az úgy nevezett szocialista tábor felbomlásához vezetett volna. Washingtonban hamar átlátták, hogy Magyarország kiugrása egy atomhatalmak közti világháború rémét festi a falra. Sietve közölték is Hruscsovval, hogy nem vállalják a háború végén kialakított hatalmi egyensúly felborítását. Magyarország kedvéért nem indítanak háborút. Ezzel el is bukott a magyar forradalom ügye, ahogy 12 évvel később a prágai tavasz is gyorsan télbe fordult.

Harminchárom esztendővel később Magyarország mégis teljesíthette történelmi küldetését. Olyan folyamatot indított el, ami végül is felrobbantotta a szocialista tábort. De ekkor már Moszkvában is más szelek fújtak, egy Gorbacsov nevű úriember, pártfőtitkár felismerte, hogy a nagy kísérlet dugába dőlt.

A szabad választások idehaza a jobboldal győzelmét hozták. Azonban a baloldalon némi meglepetést keltett, hogy a magyar Bourbonok sem tanultak semmit a történelemből, és a Horthy-idők egy szelídebb, de tökéletesen idejétmúlt világának a restaurációjára törekszenek. Az igazság az, hogy a választók többsége erre a klerikalizmussal átszőtt nacionalizmusra volt vevő. Ezt a népigényt fedezték fel Orbánék is, akkor gyorsan át is nyergeltek a liberális ménről a horthysta pejre, amely a 2010-es választásokon kétharmados győzelmet hozott számukra. A különlegesség, hogy most nincs külső ellenség – hát csinálnak, képzelnek.

Neohorthysta szemlélet határozza meg a Fidesz politikáját. Ezt az antikommunista, antigyurcsányista, antiemeszpés zászlót lobogtatják. Legfőbb cél az amúgy is széttöredezett baloldal teljes szétverése.

Elengedhetetlennek tartják a demokratikus közállapotok felszámolását, egyszemélyi vezetésre felépített autoriter diktatúra kialakítását. Orbán Viktor hatalmi pozíciójának biztosítását.

A szerényen fülkeforradalomnak elkeresztelt vízióktól vezérelve kell eltörölni, semmisnek nyilvánítani mindazt, ami a felszabadulás után történt. A rombolás utáni újjáépítést, az új építkezéseket, képzőművészeti alkotásokat, szobrokat (többek között Károlyi, József Attila, Kossuth, Nagy Imre szobrát). Az egész új magyar irodalmat Déry Tibortól, Nagy Lászlótól Esterházy és Nádas Péterig, az új magyar zenét Eötvöst, Kurtágot, Ligetit, az új magyar színházat. Kaposvárt, a Katonát, az Alföldi megújította Nemzetit, és így tovább.

Ravasz módon folyik a felszámolás. Az értékes magyar kultúrát nemigen tiltják be, csak nem adnak rá pénzt. Arra számítanak, elsorvad, elpusztul magától is.

Lehet, hogy Orbánék igazi keresztes lovagoknak, a Szent Korona őrzőinek, az ezeréves haza bajnokainak képzelik magukat. Ezt a szerepet játszva biztosítani tudják, hogy a magyar jobboldal tömegei kitartsanak mögöttük, támogatásukkal megnyerjék a következő választásokat.

Ellenkező előjellel valami ilyesmit hittek magukról a sztálinista kommunisták is. A végső harc feljogosítja őket, hogy átgázoljanak mindenkin, aki útjukban áll.

A szerző közíró