"A mindannyiunkban benne rejlő Jó"
A közvélemény két éve kesztyűs kézzel bánik a baloldallal, mintha magától értődő lenne, hogy egy történelmi vereség után gyors talpra állásra lehet számítani. Egy személyi bázisában, szervezeti és szellemi kultúrájában megfáradt és erodálódó MSZP várta a fülkeforradalom után lerohanni akaró, konfliktuson, megosztáson szocializálódott politikai jobboldalt. Az MSZP ciklikusan visszatérő belső reformjai a felső és középvezetői szint ellenállásába vagy éppen a megakadt „Gyurcsány-gombóc” problémájába ütköztek. A korábban platformként létező Demokratikus Koalíció (DK) pártmegújítási kísérlete – a pártszavazás – és annak felemás eredménye egyértelművé tette, hogy az addigi úton a baloldali politika megújítása nem lehetséges az MSZP keretei között.
Az MSZP támogatottsága kiugróan azóta sem növekedett, a DK áttörése pedig – bár a parlamenti küszöb közelébe ért az elmúlt időszakban – továbbra is várat magára, és az elmúlt hetek történései árnyékában az mindennél nehezebb lesz. A kormányzás félidejében vagyunk, a társadalom többsége elégedetlen, a szociális válság mélyül, a Demokratikus Ellenzéki Kerekasztal befulladni látszik, és a pártok számára sem az összefogás, hanem egyelőre inkább az önálló politizálás lehetősége körvonalazódik. Ebben a helyzetben érdemes végiggondolni, miként mehet végbe egy baloldali „feltámadás”.
A baloldali politikai tartalmak és megszólalások egyrészt a Fidesz új „demokráciamodelljét” kritizálják, másrészt szociális témában fogalmazódnak meg. Utóbbiak szerint majdnem minden magyar polgár vesztese a Fidesz politikájának, és ha logikailag ezt a gondolatot folytatjuk, akkor egy esetleges baloldali fordulattal minden polgár nyertessé válhat. Az éhségmenet gyaloglója, a devizahitellel küszködő középosztálybeli vagy a kultúrharcban „érdekelt”, pályázati forrásoktól megfosztott nagyvárosi értelmiségi egyaránt.
Aki azonban mindenkinek ígér, az ott folytatja, ahol a korábban ígéretekben gazdag, populista Orbán Viktor abbahagyja. Aki mindenki jólétével kampányol, az a ténylegesen rászorulókon sem lesz képes segíteni. Az osztályönzés politikájával szemben ugyanis nem az osztályok önzése áll.
A globális válság közepette egyre inkább mélyül a magyar (szociális) válság is. A baloldal ígéretekben még akkor sem lehet könnyelmű, ha az elmúlt két évben honfitársaink sokasága esett ki a szociális és oktatási rendszerből, fordult a politikai apátia felé, keresi – nem is tehet mást – a társadalmonkívüliség napról napra szóló stratégiáit.
A Demokratikus Koalíció elnöke februári évértékelőjében meghökkentő tervvel állt elő: a párt a magyar baloldal vezető ereje lesz, a „szociális remény” pártja. Egyrészt a mondat első felében megfogalmazott pozícióra egyelőre nincs esélye, másrészt a „szociális remény” bőkezűségének a populizmus és a fiskális alkoholizmus vet gátat. Egy felelős baloldali párt esetében inkább kivitelezhető, hogy a „kevesek baloldali pártja” legyen, mint „mindenkié” – amit ma az MSZP sugall magáról. A kérdés, hogy kiket is takarnak a „kevesek”: a baloldal csak akkor lehet sikeres, ha első körben a 2010 utáni Fidesz-világ (szociális) veszteseit kívánja kompenzálni, és nem próbál úgy visszamenni 2010 elé, hogy azok is politikájuk fókuszában vannak, akiket a kormányváltásig nem tudott felzárkóztatni. Erre egyrészt aligha lenne képes, másrészt a társadalmi igazságtalanság újabb gyakorlatát indítaná el.
A Fidesz-világ szociális vesztesei számos társadalmi csoportba tartoznak, a kormány gazdaság- és társadalompolitikai intézkedései ugyanis csak a felső és középosztálytól felfelé jelentenek kedvező változást. A baloldali fókusznak azokon is kell lenni, akik mindennapjaik során eddig nem tapasztalt módon azzal szembesülnek, hogy a fülkeforradalom utáni Magyarország szegénységükre nem átokként, hanem bűnként és szégyenként tekint, akiket ezért büntetni kell, „akikre nincs szükség”. Ez ugyanis egy 2010 tavasza előtt nem ismert gyakorlat. Nehéz lesz viszont meghúzni a határt a kompenzálandók, illetve a társadalomba visszaintegrálandók tekintetében.
Magyarországon – a szélsőjobboldal miatt is – van romakérdés, viszont a baloldal akkor jár el előremutatóan, ha nem csak emberi jogi alapon közelíti meg a kérdést. Nehezen visszafordítható „erkölcsi romlásba” zuhan az ország, ha a baloldal még mindig nem gondolja úgy, hogy itt az ideje betiltani a Jobbikot, megakadályozni a párt belépését közintézményekbe, bojkottálni, ahol csak lehet, új, antirasszista (nem „csak” antifasiszta) politikát hirdetni. A baloldalnak romaügyben a pozitív diszkrimináció gyakorlatait kell 2014-re felvázolni, továbbá – és ezzel minden állampolgárnak üzennie kell – új államfelfogást kell hirdetnie. Utóbbi a „nincsenek jogok felelősség nélkül” hitvallásában áll, amely a jóléti szerződéselvűség kritériumaival írható körül. Ennek fényében az állam, illetve az állam mint a közösség és a társadalom megtestesítője az állampolgárokért vállalt felelőssége fejében az egyéntől is felelős magatartást vár el. Hangsúlyozom: ez minden egyes állampolgárra vonatkozik, és nem zárja ki a romák pozitív diszkriminációját. Bár a következetesség talaján állva a pozitív diszkrimináció felvállalása nem lehetne „megengedett”, de amíg ilyen mértékű az előítéletesség roma honfitársainkkal szemben, addig ettől el kell tekinteni.
A romakérdést egy általánosabb, új, antirasszista politika részévé kell tenni. Ennek tartalma minden politikai, nemi, kisebbségi, kulturális szubkultúra elismerése. Ezt a progresszív kultúra védelmébe kell ágyazni. A progresszív – és kortárs – kultúra védelme mindennapos feladat lesz, hiszen Magyarországon nem kultúrharc folyik, hanem a kultúra inflálódása. Ahogyan Radnóti Sándor fogalmazott: „A kormányváltás óta eltelt majd két év azzal a meglepő tanulsággal járt, hogy az új hatalom semmilyen formában nem keresi legitimációját a magaskultúrában, közömbös vele szemben, s ennek megfelelően az állami mecenatúra rendszerét radikálisan megnyirbálja.” „A feladat éppen az, hogy a mindannyiunkban ott rejtező Gonosz helyett éppenséggel a mindannyiunkban szintén megtalálható Jót szólítsuk meg” – írta Dessewffy Tibor pár hónappal korábban a Magyar Narancsban. Úgy tűnik, az intellektuális baloldal egy része már megértette, hogy kizárólag szociális válságkezeléssel nem lesz versenyképesebb – kultúraváltást kell sürgetnie, azt kell beláttatni az állampolgárokkal, hogy a demokrácia és a szociális felzárkózás kéz a kézben járnak, s hogy esélyteremtő oktatási rendszer és progresszív kultúra nélkül reménye sem lesz a sikerre Magyarországnak. A narratíva tehát adott, de érzelmi mozgósító elem nélkül megvalósíthatatlan lesz, csak egy bejelentett igény, szándék marad.
A szerző az Intézet a Demokratikus Alternatíváért (Idea) igazgatója
