Európai méretű riadalmat keltett, hogy a minapi választások nyomán a görög parlamentbe bekerült egy nyíltan fasiszta párt, az Arany Hajnal (7%). Érdekes módon ennél kisebbet, hogy de facto szétesett a hagyományos görög pártrendszer: a szélsőségesnek mondott bal- és jobboldali pártok a szavazatokból közel akkora részt hasítottak ki, mint az eddig felváltva kormányzó konzervatívok és szocialisták (egyharmad körül).

Ez a fejlemény, ha mást nem, az emlékezetet villanyozta fel. Időben még nem vagyunk olyan messze – legföljebb pár évtizedre – attól, hogy egy ilyen anarchiaközeli állapotot, a demokrácia csődjét vagy épp a demokrácia által generált különleges helyzetet a fegyveres erők „oldják meg”. Görögországban az ezredesek puccsa révén ez egyszer, Törökországban a tábornoki puccsok révén többször megesett. Sőt Olaszországban is kacérkodtak egy darabig hasonlóval. De a mai Görögországban azoknak a memóriáját is fölfrissítette a most létrejött helyzet, akik időközben elfeledték, hogy két, egyáltalán nem periferikus államban – Franciaországban, illetve Hollandiában – a szélsőjobb birtokolja a választói rokonszenv harmadát-ötödét.

Nem tegnap óta. A radikális csoportok mindenütt és szinte teljes uniszónóban az Európai Unió szétverésére esküdtek fel. Nekik az integráció – a klasszikus mondást idézve – nem megoldás a kontinens problémáira, hanem „maga a probléma”. Van abban a szószban, amellyel a retorikájukat leöntik, minden: globalizációellenesség, nacionalizmus, idegenellenesség, kisebbségellenesség, bevándorlóellenesség, protekcionizmus, autark bezárkózás, egy csomó olyan dolog, ami fogalmilag ellentétes az unió (konzervatív) alapító atyáinak és utódaiknak filozófiájával.

A radikálisok tömegei a kevésbé iskolázott rétegekből verbuválódnak, bár „a dühöngő ifjúság” is mindenütt jelen van. Egyvalamiben föltétlenül az ő oldalukon az igazság: a jócskán beágyazódott nagy pártok, továbbá az integrációs szervezetek mind a mai napig nem voltak képesek megoldást találni az Európát immár bő három éve fojtogató adósságválságra, a munkanélküliségre, a növekedés elmaradására. A görög minta mégsem tetszik ragályosnak: ott, ahol számít(ott), az uralkodó nagy szocialista pártok helyére nagy konzervatív ellenfeleik léptek (Nagy-Britannia, Spanyolország), és történt fordítva is – például a francia elnökválasztáson. Az sem feledendő, hogy a mai olasz technokrata kormány egy határozottan jobboldali formációt, Berlusconi koalícióját váltotta fel.

Egyszóval Európa fejlettebb felén a hagyományos pártrendszer nem robbant fel, de tagadhatatlanul él a félelem a politikai paletta radikalizálódásától, mint ahogyan a görög fejlemények után dagad az igény a minden mást felülíró, takarékoskodó-megszorító (német) filozófia fellazítása iránt. Már nemcsak Lagarde asszony, az IMF vezérigazgatója mondja, hanem Olli Rehn, az unió pénzügyi biztosa is, hogy a költségvetési stabilitás és a növekedésorientált gazdaságpolitika között egyensúlyt kell találni: azaz, lassabban a testtel! A német befolyásoltságú Európai Központi Bank azóta, hogy „rossz” olasz és spanyol kötvényeket kezdett venni, majd olcsó pénz egész tömegét bocsátotta ki, egyfolytában lazít; újabban már az inflációs célját is, jelezvén, hogy feladja doktrinerségét. A vészcsengőt nem a görög krízis szólaltatta meg, de azóta hangosabban szól.

Arany Hajnal-zászló