A fegyverboltban előzékenyen elmagyarázták, hogyan kell használni, még egyA/4–es lapon sokszorosított céltáblát is mellékeltek hozzá. Egy a történelemből jól ismert, bajuszos fejet ábrázolt. „Pontosan a szeme közé tessék célozni!” – mondta az eladó, és nyomatékosan felhívta a figyelmemet, hogy csak szabadtéren gyakoroljak, mert különben a gáz engem is elkábíthat. Kimentem az erkélyre, celluxszal felerősítettem a Hitler-fejet az erkély oldalára, és lövöldözni kezdtem. Először csak a füle mellé sikerült, aztán már a feje búbját is eltaláltam, végül puff, egyenesen a szeme közé trafáltam. Egy napig büdös volt az erkély, de elégedett voltam, sőt boldog. Engem ugyan nem fog leütni senki fia.

A gázsprayt beraktam a táskámba, s amikor leszálltam a buszról, mindig átraktam a zsebembe. Aztán rájöttem, hogy így támadás esetén értékes másodperceket veszíthetek, s inkább a markomba fogtam, ügyelve arra, hogy a szórófej fehér oldala, a szórólyuk velem ellentétes irányban legyen. Este, lefekvés előtt, hasonló pozícióban gondosan az éjjeliszekrényre tettem. A gázspray elhelyezése elmenetel előtt, buszról való leszálláskor, lefekvéskor a napi rituálé része lett. Az első napokban magabiztosabb lettem, tartásom megváltozott, kihívóan tekintettem a világra. Aztán észrevettem, hogy kezd gyanússá válni körülöttem minden és mindenki. Mielőtt leszállok a buszról, alaposan szemügye veszem az utasokat: vajon melyikük lehet a potenciá lis támadó?

Az utcán az árnyéktól is megriadok, s ha egy macska nyomán megmozdul egy bokor, azonnal kalapálni kezd a szívem. A kerti kaputól a lépcsőházig vezető utat – egyik kezemben a gáz spray, másikban a kulcs – futó lépésben teszem meg, s néha a kulcs helyett a gázsprayt próbálom bedugni a kulcslyukba. A sötét lépcsőházban furcsa árnyak kúsznak fel a pince felől, s amikor végre a lakásomban vagyok, háromszor ráfordítom magam mögött a biztonsági zárat. De ez még nem minden. A gázsprayjel a kezemben módszeresen végigjárom a lakást a WC-től az éléskamráig, benézek a szekrényekbe, bekukkantok az ágy alá, ellenőrzöm az erkélyajtót. Felkapcsolom az összes lámpát, fellélegzem: biztonságban vagyok.

Ám csak időlegesen. Amint bebújok az ágyba, gondosan elhelyezem magam mellett a gázsprayt, s eloltom a villanyt, kezdődik a horror. Valahol becsapódik egy ajtó, valahol megrecscsen a padló. Lépteket hallok. Vívódom: felkapcsoljam-e a villanyt, vagy tegyek úgy, mintha mélyen aludnék? A potenciális betörő talán így megkíméli az életemet... Aztán megmarkolom a gázsprayt, és lélegzet-visszafojtva figyelek minden zajra hajnalig.

Ismerőseim nem értik, miért vagyok ennyire kialvatlan, miért karikás a szemem, miért rezzenek össze minden apró neszre... Nyomatékosan felhívják a figyelmemet egy kiadós orvosi vizsgálat, esetleg pszichiátriai kezelés fontosságára. Ahogy telnek a hetek, a helyzet egyre elviselhetetlenebb.Már alig merek kimenni az utcára, s felveszem a kapcsolatot egy asztalossal, aki esetleg bedeszkázná az utcára néző ablakaimat. Ha csak ránézek a gázsprayre, görcsbe rándul a gyomrom. Rájövök, ez így nem mehet tovább. Egy reggel mély levegőt veszek, újságpabom a szeméttárolóba. Óriási megkönnyebbülést érzek, amikor a kukásautó elviszi a tároló tartalmát, benne a gáz sprayt. Azon az éjszakán nyugodtan, mélyen alszom, s másnap bátran, emelt fővel lépek ki az utcára. Elhatározom, fegyverboltnak többé a környékére sem megyek.