Ez az érzés nem annak a hiányérzetnek a megszűntéből fakad, hogy kis ideig nem is volt államfő – a poszt fájó ürességét ugyanis Schmitt Pál kinevezése óta volt időnk megszokni –, hanem a házelnökre az utóbbi időben jellemző verbális ámokfutás miatti dermedt szorongás enyhüléséből – nem lehet nyugodt manapság az, aki Kövér Lászlótól eltérően látja a világot. Ez a megkönnyebbülés egyúttal azt is jelzi, mit remélhetünk Áder Jánostól, aki annak ellenére, hogy kidolgozta a velejéig romlott igazságügyi reformot és azt a törvényt, amelynek alapján gyakorlatilag fölösleges is lenne választást rendezni, hiszen a végeredménye szinte előre lefutottnak tekinthető, mégis valahogy olyannak tűnik, mint aki emberből van gyúrva – van mosolya, van benne kellő pátosz, mintha lennének érzelmei.

És van érzéke ahhoz, hogy legalább úgy tegyen, mint aki meg akar felelni annak az elvárásnak, amelyet azok támasztanak, akik Göncz, Mádl és Sólyom elnök urak működésében közös nevezőt találtak: a méltóságot. Áder János tegnapi beszédében ismét súlyt, ismét méltóságot adott tisztségének, és ez bizakodásra ad okot. Kissé megkönnyebbültünk tehát, ami racionálisan talán nem egészen megfogható érzés, hiszen az agyunk azt mondja, Áder János része Orbán Viktor rendszerének, és miért is ne lenne az államfőként is, a szívünk viszont másban bízik – megveszekedett köztársaságpártiként hinni szeretnénk.

Hitünk ad esélyt neki.