Kedves Lengyel László!

Hogy egy kicsit biblikus fordulattal kezdjem: ki vagyok én, hogy Önnel gazdaságpolitikai kérdésekben vitatkozzak? De azért nem gondolom ezt egészen komolyan, hiszen az is érdekes lehet, hogy mit lát a helyzetből és a kiútból – lássuk be, meglehetősen alsó nézetből – egy egyetemi oktató, kutatóintézeti dolgozó.

Azt írja, Magyarország 2001 és 2011 között vesztett utat, akkor tért rá a „szerkezeti reformokat kerülő útra”. Nos, lehet, hogy türelmetlen voltam, de én 2001 előtt is hiányoltam a „szerkezeti reformokat” – kimondom nyíltan, a tőkés, kapitalista gazdaság megkövetelte átalakításokra gondolok. Az állami szektorban 2011 előtt sem történt rendszerváltás. Nem volt egészségügyi és oktatási reform (nyugdíjreform is alig). A nagy állami cégek (és, amennyire én látom, az önkormányzatok) akkor is a klientúra elhelyezésére és állami pénzek elsíbolására szolgáltak. Ami a saját kis világomat illeti: az első szabad kormány alatt meghozott akadémiai és felsőoktatási törvény féltő gonddal őrizte meg a kontraszelekció és a minőségellenesség minden feltételét, ápolta és tartósította a feudális-kijáró, hierarchikus szervezeteket. És úgy gondolom, ugyanezt lehet elmondani az egész állami szféráról. Talán a népszerűség hajszolása miatt minden kormány azt próbálta meg elhitetni a lakossággal (a potenciális választóival), hogy nem lesz itt igazi kapitalizmus. És miattuk elvesztettük azokat az előnyöket, amelyeket megkaphattunk volna a kapitalizmustól, vagy legalábbis a „létező szocializmus” felszámolásától. A két rém, a korrupció és a kontraszelekció megszüntetéséhez ugyanis ezek kellettek volna: teljes nyilvánosság és verseny a közszférában is.

Én alapvetően ebben látom az okát annak, amiről helyesen mondja: „oligarchikus gazdaságunk van individualista szociálprotekcionista értékrenddel”. Miért is? Azért, mert a feudális-kontraszelekciós rendszerek nemcsak rosszak, hanem rettenetesen drágák is. Fenntartásukhoz harácsoló államra van szükség, és ez már a versenyszférára is kihat. Manapság képtelenség szilárd, tisztességes haszonra szert tennie egy vállalkozásnak, ha mindenben a legalitás keretei között marad. Ha mást nem, legalább áfa- és költség-visszaigénylésekkel trükköznie kell, de ha nagyobb, akkor a hatalommal is olyan különalkukat kell kötnie, amelyek tisztességes kapitalista gazdaságokban illegálisak. A harácsoló állam fenntartásához pedig nem kell más, mint mértéktelen demagógia (ebben az esetben főleg antikapitalista demagógia) és az ezt kiszolgáló, ezt nem leleplező sajtó. Nem véletlen, hogy az előző médiatörvény majdnem olyan abszurd volt, mint az új, és hasonlóan nem nyújtott semmi garanciát a sajtó gazdasági befolyásolhatóságával szemben, nem teremtette meg a független média kialakulásának feltételeit. (Az unásig hajtogatott pártfinanszírozásról nem beszélve, egyik kormányzat se akart azon se változtatni.)

Ami 2010-ben történt, szinte logikus következménye ennek. A Fidesz uralkodása csak eltúlzott paródiája mindannak, ami korábban történt. Ahogy a rendszerváltás előtti berendezkedés a köztulajdon gazdátlansága révén a lopás, csalás és korrupció kultúráját alakította ki, az új, a kapitalizmustól minket „védő”, demagóg, harácsoló állam nemcsak életben tartotta a korrupció és az etatizmus szellemét, de általánossá tette a demagógia és az álszent jogászkodás kultúráját. („Álszent jogászkodáson” azt értem, hogy ha jogilag nincs igazad, akkor szemforgatóan hivatkozz erkölcsi elvekre, ha pedig erkölcsileg tarthatatlan, amit mondasz, akkor keress jogi kiskapukat.) Az újfeudális, hierarchikus hatalmi szerkezeteknek – amelyeknek persze bőven megvan a történelmi gyökerük is Magyarországon – logikus következménye a rendpárti hatalmi őrület a társadalom minden szintjén. Elemzésének ezzel a részével, a mai helyzet értékelésével teljesen egyetértek.

Merre tart ez az ország, és merre kellene tartania? Lengyel László perspektívájában, legalábbis az államszervezet tekintetében a főmozzanat a vissza: visszaállítani, visszacsinálni. Nem véletlenül hangsúlyozom olyan intenzíven, hogy 2001 előtt sem volt nagyon más a hatalom: nekem a vissza egyáltalán nem vonzó. A fent leírtak miatt sem 1996-ba, sem 1992-be nem vágyom vissza. Azt hiszem, nagyon sokan vagyunk így vele; nem kellene alábecsülni azt, hogy milyen rengetegen ábrándultak ki a politikából. Nemcsak a Fideszből, hanem az egész rendszerváltás utáni vircsaftból. A pártokkal szembeni ellenszenvnek az is a gyökere, hogy a nagy „néppártjaink” mindig is úgy működtek, hogy érdekek politikai artikulációja helyett ők üres demagógiájukkal a szavazatokat, míg kiskirályaik és gazdasági hátországuk a saját és a pártkassza hasznát próbálták maximalizálni.

Persze, ahogy Ön mondja, vissza kell állítani az alkotmányos rendet, de ha ez nem járna együtt annak kimondásával, hogy kapitalizmus, nyilvános kormányzás és tiszta verseny van, akkor nem előrelépnénk, hanem hátra. Az emberek kapjanak biztosítékot arra, hogy a hatalomgyakorlás egész módja megváltozik. A kormányzásnak nem lenne szabad ilyen szorosan összefonódnia a parlamenti többséggel. A kiskirálykodásnak és hatalmaskodásnak látványosan gátat kell vetni, akár úgy, hogy önkormányzatok ne folytathassanak gazdálkodó tevékenységet, vagy akár a visszahívhatóság bevezetésével és sokkal kollektívabb és a hatalomtól sokkal függetlenebb döntéshozó testületekkel. Kell új médiatörvény, közbeszerzési törvény, nonprofit törvény. Ha az emberek továbbra is úgy fogják érezni, hogy vaktában szavaznak, mert fogalmuk sincs, mire számíthatnak, akkor elégedetlenek lesznek, és az új erőket sem fogják többen támogatni, mint a mostaniakat. Ha továbbra sem érzik magukénak a döntéseket, hanem úgy találják, hogy ők adják a pénzt, de mások döntenek annak sorsáról, akkor fel fognak lázadni.

Laikusként én azt gondolom, hogy egy őrült államnak nem lehet józan gazdaságpolitikája. A magyar gazdaság működőképességéhez feltétlenül szükség lenne például arra, hogy megérje tisztességesen vállalkozni, elsősorban a szolgáltató szektorban, mert az európai átlag és a magyar foglalkoztatottsági arány között a szolgáltató szektorban van a legnagyobb eltérés. Ehhez viszont egészen új adórendszerre lenne szükség, a GDP sokkal kisebb részét kellene újraosztani, ami lehetetlenné tenné a harácsoló államot. És mutatis mutandis, ugyanez érvényes a többi szektorra is.

És politikailag? Hogyan lehet mindezt eladni? Egyetértek Önnel: másféle jogállami rendszer érdekében kell összefogni, társadalmi integrációra van szükség. Csakhogy ez nem megy úgy, ha visszafelé lépünk. Az Országgyűlésben négy etatista párt ül, és a parlamenten kívüli erők nagy része is antikapitalista, azért, mert bemesélték nekik, hogy az elmúlt 22 évben a kapitalizmus, a liberalizmus, sőt a demokrácia mondott csődöt. Sajnos az az érzésem, hogy ezeknek a tévhiteknek a felszámolására legalább 20-30 évet rá kell szánni, és ennyi idő is csak akkor elég, ha valaki nagyon intenzív ellenpropagandát indít. (Legalább ennyi kellett például ahhoz, hogy az USA-ban a rasszizmust nagy vonalakban felszámolják.) És azt sem látni, hogy kik lennének az ellenkampány hiteles hangadói. Azt látom, hogy az értelmiség egy részében az elkeseredés bűntudattal vegyül, a másik része bölcsességnek álcázza a gyávaságát, a többiek pedig egyszerűen és elvtelenül szervilisek.

Kedves Lengyel László, reménykedjünk abban, hogy akiket még nem ismerünk, a fiatal vagy a jövendő magyar értelmiség majd elhozza nekünk azokat, akik összekapják magukat, kiállnak a tömeg elé, és elmondják, hogy elegük van az újfeudalizmusból, és hogy van egy álmuk. Én, ha megérem, biztosan ott fogok vonulni mögöttük a tömegben.

A szerző nyelvész