Amivel vitatkozni vagyunk kénytelenek. Valóban kudarc, ahogyan és ahová Orbánék két év alatt jutottak. Elég, ha arra gondolunk, hogy az „adócsökkentés kormánya” egyik tagja tegnap beismerte, az elhatározott lépéseknek betudhatóan emelkedni fog az adócentralizáció. Vagyis a nemzeti jövedelem nagyobb részét szedi be adóként a kormány, mint tette azt korábban.

Abban viszont nem értünk egyet, hogy a szegényeken csattan az új ostor. A tranzakciós illeték, a telefonadó nem őket, hanem az ilyen szolgáltatásokat gyakran használókat sújtja. A mélyszegénység vidékén az önkormányzattól készpénzben kapott segélyek elkerülik a bankhálózatot, csekkjük alig van, s bármilyen hihetetlen, e nyomorúságos tájékon a mobiltelefon sem vált mindennapi használati eszközzé.

Az adó kárvallottjai főként a közép- és felső osztályból kerülnek ki. Előbbieket szerette volna felemelni ciklusa kezdetén az Orbán-kormány – ma már megelégedne azzal is, ha sikerülne meggátolni lecsúszásukat.

Az új adók kitalálásához nem kellett nagy fantázia. Három ember egy szobába bezárva egy óra alatt kitalálja, hogy manapság honnan lehet a legtöbb pénzt kiszedni. Könnyen beazonosíthatók a legnagyobb forgalmat produkáló civilizációs tevékenységek: a pénzhasználat és a telekommunikáció feltétlenül ezek közé tartozik. A megsarcolásuk szimpla fiskális kényszerből fakad, nem holmi átgondolt adó filozófiából. Nem leszünk meglepve, ha a bebetonozottnak mondott adók pár év múlva csöndben kimúlnak.