Fölállunk a kockás abrosz mellől, eleget ittunk már, s indulunk, megyünk át a városon, megyünk, megyünk a nagyállomásra. Ami amúgy nem nagy, de itt mindent nagynak hívnak. Nagy az erdő, nagy a templom, nagy az állomás. És nagy a szív is, nézd csak, Bandi, mondom neki, milyen nagy a szív, ha lányok jönnek velünk szemben nyári ruhában. Mire Bandi azt mondja, hogy ja, persze. Mire én, hogy akkor menjünk csak be ide, mert ez itt egy kocsma, be ide. Be, persze, be. Sört iszunk megint, nagyot. Aztán mondom neki, nézd csak, Bandi, azt a házat, ott született a költő, aki, persze, nagy. Nagy költő. Ott szülték a nagy költőt, abban a kicsi házban. Ott tanult meg járni, s onnét kelt útra, onnét utálta meg ezt a nagy várost, ami akkor falu volt, de annak persze nagy. A nagy költő mennyire utálta ezt a nagy falut, jaj, mennyire. Annál jobban már csak a nagy falu utálta őt, jaj, mennyire. Mire Bandi azt mondja, hogy ja, persze, de megkérdezné, hogy most merre. Milyen irányba? Ezt kérdezné.

Még hogy merre, kérdezek vissza. Vajon merre? Ezt kérdezik itt a nagy költők háromszáz éve, Bandi, hogy merre. Merre innen? Bandi bólogat, érti ő ezt, ő is író. Most jön Kolozsvárról, ahol száz évvel ezelőtti bordélyházak nyomát lelte föl. Ez szép, mondom neki, szép dolog. Nem nagy, hanem szép. Milyen szépek a nem nagy dolgok. A kicsi szoknyák a lányokon, milyen szépek, nem nagy dolgok. Néz rám, hogy akkor tényleg, merre a nagyállomás? Utazik Pestre, ez a város neki csak egy állomás. Neki csak az. Bandi, menjünk most el arra, ott dolgozott a druszád száz évvel ezelőtt. Ott volt a szerkesztőség, abban a kicsi házban, a nagy Bandi druszád, a költő-újságíró onnét járt el inni. Nem bírta ezt a nagy falut, csak részegen, jaj, csak nagyon részegen lehetett kibírni. Bandi bólogat, ő író, ő már csak tudja, hogy mit bír el egy író. Megyünk tovább, megyünk a nagyállomásra, s mondom neki, hogy ide most be. Mire azt mondja, hogy persze, be. Be és sört. Nézz körül, Bandi, idejárt az az író, tudod, a nagy író, idejárt inni. Ügynök volt a nagy író, egy nagy ügynök, mondhatni. S úgy halt meg, mint egy kutya, mint kivert kutya. Megutálta saját magát, a nagy falu is megutálta őt. Halálra itta magát szégyenében, s egyedül halt meg, mint egy kutya.

Menjünk, Bandi, menjünk a nagyállomásra.

De útközben még nézzünk el ide. Van időnk a pesti gyorsig. Nézd csak, idejártak a sorozatgyilkosok, ebbe a bárba. Tudod, azok a nagyfiúk, akik romákat mentek ölni. Innen indultak útnak, nézd csak, ilyen közönséges, szürke házból jártak gyilkolni a nagyfiúk, mert itt minden nagy, nagy az erdő, nagy a templom, nagy az állomás. Nagyok a fiúk is. Nagyok a fegyverek. Mit szólsz ehhez, Bandi? Mit bír el egy író, elbírja-e ezt? Itt járni el mindennap, ahonnét ezek a nagyfiúk indultak, innen mentek ölni. Itt járni el. S közben jönnek szembe a lányok. Kicsi szoknyában ringanak a nyárban, mi meg megyünk Bandival, s kérdem tőle, hogy merre, Bandi, mondd, merre innen? S mondja erre, hogy sört, nagyot, igyunk. Mondom neki, hogy persze, de akkor veszek magamhoz pénzt. Bankjegyet, nagyot. S megyek az automatához, s dugom bele a kártyámat, s kiírja nekem az automata, hogy „válasszon nyelvet”. Nézek Bandira. Jól nézünk ki, mondom neki, nyelvet kell választani, ez a feladat! Miből lehet választani, kérdi, mire mondom, hogy magyar, angol, német. A fejét rázza, hogy kevés. Azt mondja, kevés. Pedig lassan meg kellene találnom azt a nyelvet. A nyelvet kiválasztani, amivel megírható, hogy milyen ez, mi ez, miféle gyilkos állomás ez itt.