Komcsi forever
Romlik a lapjárás, mert Schmidt Mária (szinte névrokon, doktorátus rendben) a kommunizmus áldozatainak napján nemrég odanyilatkozott: „…az Orbán Viktor vezette polgári oldal legfontosabb identitásképző eleme az antikommunizmus, Marx, hátra arc!”. Nem hiszem, hogy a kollegina metsző tekintetétől (mert gondolkodó vezényel itt gondolkodónak, ugyebár) Marx összerezzen, de nem vitás, minden áldozat emléke előtt tisztelegni kell. Mindegy, minek a nevében irtották ki őket, mi volt a hóhérok jelvénye: vörös csillag avagy feszület. Akit megöltek, azt egyszer s mindenkorra megölték, a hullát már bajos faggatni, miként vélekedik saját gyakorlati halálának elméleti okairól. De hogy a Gulagért Marx a felelős? Akkor Jézus is Torquemadáért?! Meg a kereszt nevében kiirtottakért?! A történelem szomorú példatára inkább arra int, a fanatikus hívőnél nem létezik közveszélyesebb állat, az ilyen bármire kapható. Világszerte a fanatizmus áldozatainak napját kellene törvénybe iktatni, abba minden bűn beleférne, a fanatikus antikommunistáké is. „A kommunisták után legjobban az antikommunistákat utálom”, írta sokértelműen néhai Szergej Dovlatov, de ezek szerint a Fideszben nem olvasnak Dovlatovot.
De Orbánék nem fanatikusak. Pillanatnyi érdekeik szerint játszanak a komcsizás húrjain. Nagy Imrének megbocsátják, hogy még a bitófa alatt is kommunista volt, aki függetlenséget, demokráciát akart, de kapitalizmust aligha. Utólagos elődi kinevezése jól jelzi, milyen nehéz előre látni a múltat, s milyen védtelenek a halottak. Vagy ha manapság Pekingből pénzszagot sodor erre a szél, akkor minden komcsizást mellőzve rögvest keleti széllel dagasztanák vitorláikat. Fölösleges bármilyen komolyabb eszmekritikát, történeti elemzést keresni komcsizásuk mögött. Azt, hogy ki a komcsi, ki a jó, s ki a rossz komcsi, az illetékes hölgyek-urak határozzák meg, nem az életutak. Nagy Imre felhasználása is bizonyítja, hogy a rendszerváltók krónikus hőshiányban szenvedtek, még a kapitalista fordulat érzelmi megalapozásához is egy komcsi segítségét kellett igénybe venniük. A hőshiány érthető: a magyar rendszerváltás műfaját, a tárgyalásos alkut ügyes és kevésbé ügyes alkuszok vitték véghez – egyik sem igazán hősi szerepkör. Tartós érzelmi azonosulás kiváltására kevéssé alkalmas, márpedig erre az új garnitúrának nagy szüksége volt. Hamar felismerték a jól alkalmazott antikommunista retorika előnyeit, s főleg a közelmúltat kellett átstilizálniuk. Épp az ’56 véráldozatából fakadó sajátos magyar utat mosták össze a többi országéval, Kádár, Brezsnyev, Ceausescu, Honecker, Husak, Ulbricht, Zsivkov egy gombócba gyúrva pottyantak a győztesek fazekába, s máris kifőtt belőlük az általános komcsi. Héroszi együtthatójuk ezzel rögtön megemelkedett, mert az ilyen komcsi ellen harcolni – akár alámerülve-beépülve is – az már jobban hangzik, mint alkudozni vele. Nálunk ti. mindig sokszorosára dagad a partizánok száma: visszamenőleg ezúttal is harcias értelmezést nyertek az átkosba évtizedeken át szépen, komfortosan belesimuló karrierutak.
A maszkjaikat levedlett hölgyek-urak azt akarták, amit egykor az elvtársak: végképp eltörölni a múltat. Errefelé az éppen felül lévők mindig szabászati viszonyba kerülnének a történelemmel, irtóznak bármiféle folytonosságtól, nem tudnak vele mit kezdeni. A politika logikája olykor persze tabula rasát követel, okos politikusok ezt mégsem kötik össze a közös múlt teljes kilúgozásával. Az alku ellenére ez történt megint –s ebben az új politikai osztály egésze benne volt. Lépésről lépésre saját képükre szabták át volna a múltat, hiba ezt csupán a Fidesz nyakába varrni. Fércelte itt a históriát többek közt az SZDSZ, az MDF, és buzgó kisinasként a Gyurcsány vezette MSZP is. Orbánék csak betetőzték ezt a fekete-fehér múltszemléletet: saját szereposztásukat tették kizárólagossá, s gyorsan a riválisokat kirekesztő alkotmányt is szabtak hozzá. A gonosz birodalmának minősítve törölnének ki közös életünkből hosszú évtizedeket, mondván, hogy az igazi rendszerváltás az ő 2010-es „fülkeforradalmukkal” kezdődött. S merthogy ők a tettek emberei is, nem csupán az időt, a teret is át akarják alakítani. Vizuálisan is totálissá fokoznák a komcsik elleni harcot, a rakodópart alsó kövére ültetnék József Attilát, ne mi nézzük őt, nézze ő az elúszó dinnyehéjat. Visszaállítanák az Országház környékének 1944 előtti állapotát, jogait semmibe véve költöztetnék ki épületéből a sokszínű baloldali szellemiség független intézményét, a Politikatörténeti Intézetet, csak azért, mert székhelye az Országház közelében található, államosítva gazdag levéltárát is, amely szakmailag kifogástalanul működik. Kitervelt folyamat ez tehát, és a komcsik ürügyén minden ellen folyik, ami baloldali.
Nem csak a hőspótlás és a múltcsinálás magasztos igénye magyarázza komcsizásukat, prózaibb okai is vannak. A tárgyalásos átmenet lehetővé tette, hogy a régi rendszer jó pár mellékes figurája hatalmi aprópénzét kapitálisabb zsetonokra váltsa, s ők éltek is vele. „Spontán” résztvevőként jeleskedtek a közvagyon szétkapkodásában, ami keresztezte a más politikai hátterű „spontán” szereplők érdekeit. A parlamenti kétharmad birtokában Orbánék most államilag gyengítenék meg ezt a konkurenciát, komcsinak minősítve az ellenlábas nagytőkéseket. A napirenden lévő lusztrációs folyamatban így majd az ő vagyonaik is terítékre kerülnek, mert polgárököl vasököl, oda sújt, ahova köll – csupán a jelző változott, a lényeg nem. Csak az a kérdés, ennek a vagyonosodásnak vajon mi köze van a puritán, antikapitalista „kádári hagyományokhoz”? S bármiféle baloldalhoz?! A mutyi, a nepotizmus, a rokoni-hálózati tőke, a korrupció régebbi jelenségek, mint a komcsik, e tárgykörökben nem csak a honi sajtót, Mikszáthot, Balzacot, Swiftet is ildomos olvasgatni.
Tetszettek volna forradalmat csinálni, mondta néhai Antall József a komcsik végleges eltávolítását követelőknek, neki időnként még lévén úriemberi öniróniája. Csak hát, ha se forradalom, se kiegyezés nem ment nálunk végbe, nem csoda, ha egyszer (most) vége szakadt a tárgyalásos átmenet szülte jogfolytonosságnak. Éljen a „fülkeforradalom”, és forever féljen a komcsi! Ám a komcsizásnak mára már erős gátja van: a rendszerváltó politikai osztály történelmi léptékű teljesítményhiánya. Az egykori kalitka viszonylag komfortos biztonságából mindmáig csupán az éhkopp szabadságának birodalmába sikerült eljutnunk, s így bármely ideológiai hátterű csoport is a tőkés konkurenciaharc aktuális nyertese, egyre elementárisabb társadalmi igényeket kellene kielégítenie. Egy minap készült reprezentatív felmérésben a 15–29 éves fiatalok a Kádár-rendszer szociális teljesítményét elsöprő mértékben értékelték többre a jelenleginél, vagyis a jövőtlenség hidege egyre ifjabb korosztályokat ér el, ami dolgozó tőkénk közös kudarca. Különböző kormányaik uralma a társadalom többsége számára egyértelműen szociális hanyatlástörténet – s ez ma már a ’89-es fordulat egyetlen pozitívumát, a demokráciát is komolyan veszélyezteti.
Senyvedő társadalomban megőrizni a demokráciát – ez a jelenleginél jóval rátermettebb politikusoknak sem sikerült soha. Már ha az „Orbán Viktor vezette polgári oldalnak identitásképző eleme” még a demokrácia. S persze egy napon akár az összes komcsit fellőhetik a holdra, másnap az ország problémái ettől még folytatódnának.
Ideje kijózanodni.
A szerző közíró
