Nemrég egy új jelenség tűnt fel a Ferencvárosban. A Haller utcában rendezték meg az ország első roma–magyar kulturális diákfesztiválját. Célja: „a cigány és nem cigány tanulók közösen mutassák be a roma kultúra értékeit, hogy a nem roma gyerekek is megismerhessék a cigány kultúrát, segítve ezzel az előítéletek lebontását”.

Elmentem megnézni. Megható élményben volt részem.

Köszöntőt mondott Ferencváros polgármestere. Régóta nincs abban semmi különös,mondta, hogy Ferencvárosban az ember szomszédjai cigányok, vagy az, hogy nem cigány gyerek mellett cigány gyerek ül az iskolapadban. Ő is cigányok mellett nőtt fel; számos cigány munkatársa, ismerőse és barátja van. Ajánlotta, kóstoljuk meg a cigány konyhát; meg is említett egy vendéglőt a Tűzoltó utcában.

A megható élmény a fiatalok szereplése volt. Ferencváros iskoláinak diákjai két csoportban – az általános iskola felső tagozatosai, valamint a középiskolások – versengtek jutalomdíjakért négy kategóriában: vers és prózamondás, dramatikus játékok, tánc-ének-zene és képzőművészet. Mindegyik kategória 1–3. helyezettjét oklevéllel jutalmazták; a többiek emléklapot kaptak. (Úgy, mint az USA-ban, a „little league”-ben, ahol a győztes és a vesztes is kap trófeát vagy érmet.)

Nem volt meglepetés, hogy legtöbben énekkel, zenével és tánccal szerepeltek. De volt szavalás és mesemondás is, 6-8 perces mesék, csak úgy betéve, „puska” nélkül. (Egy törékeny általános iskolás kislány belesült mondókájába, állt megbénulva. A zsűri elnöke, ismert színész, gyengéden odaszólt neki: – Kezdd elölről! Menni fog. A kislány nagy nehezen újra nekilendült, aztán akadozás nélkül végigmondta a hosszú mesét. Nagy tapsot kapott.) Voltak énekkarok, egyikben a tanulók és a tanárok együtt. Egy középiskolás lány remekül, jóformán profi szinten, elénekelt egy roma balladát, de csak a refrénjét értettem: Hé, románi, románi! Egyik oldalán kreol lány, másik oldalán szőke lány – mindkettő cigány népviseletben – lejtette a táncot. Két lány, egymást váltogatva, elénekelte József Attila Tiszta szívvel című versét roma fordításban és magyarul. Egy mese arról szólt, hogy a romák a naptól kapták színűket és életkedvüket, és sajnálkozással tekintenek a „sápadtakra”.

Nyilvánvaló volt, hogy az egyik általános iskolás énekkarban a gyerekek utasítást kaptak, hogy egyenruhában – fehér ingben, a lányok kék szoknyában, a fiúk kék hosszúnadrágban – jöjjenek, de két kisfiúnak látszólag csak szürke ingje volt.

Mindennek, a zsúfolt, szellőzetlen, fülledt nézőtéren, a sorára várakozó, lámpalázas szereplők fecsegése, nyüzsgése adta meg az aláfestést.

Feltűnt nekem a szervező-rendező tanárok elvárásai: az énekkarok összetett hangszerelése, a táncok körülményessége, a szavalatok és a mesék hossza. Ellentétben az amerikai elemi iskolás gyakorlattal, miszerint vigyázni kell, nehogy túlterheljük a kisdiákot, és megrendítsük önbizalmát.

Szembetűnő volt az is, hogy a színpadon sürgő-forgó gyerekek és fiatalok közül legfeljebb egy a tízből képes arra, hogy elengedje magát, megfeledkezzen önmagáról és a nézőkről, azonosuljon a zenével, beleélje magát szerepébe. Ő a „natural”, a született előadóművész. Például nem hinné az ember, milyen nehéz nagyközönség előtt, a rivaldafényben, őszintén, önfeledten, hihetően meghajolni, ne túl mélyen, ne túl sekélyen, hogy az ne legyen komikus, se fölöslegesen drámai.

A lényeggel volt bajom. Hogyan lehet előítéletek ellen felvenni a harcot anélkül, hogy a felek közötti különbségeket hangsúlyoznánk, netán eltúloznánk, és ezáltal egyesek tudatában alátámasztanánk és megerősítenénk az ellentéteket? Vagyis úgy, hogy az inga ne lengjen ki nagyon. Itt kilengett. Hangsúlyozták a cigányok és nem cigányok közötti különbségeket, pedig számomra ezek nem mindig világosak. Például a színkülönbségek. Én látom a bőrszínek széles palettáját, a kreoltól a rózsaszínig, de nem veszem észre, hol kezdődik a „színes bőrű” cigány és a „fehér” magyar. A cigány és a magyar ellentéttel is bajom van. Ki a cigány, ha nem magyar? Cigány állampolgárságról nem tudok. Az előítéletek ellen folytatott harcban a megoldás éppen a hasonlóságok hangsúlyozásában rejlik, mint azon a színpadon, ahol az énekkar, a tánckar, az előadók teljesítménye a lényeg, és nem az, hogy ki a cigány és ki a magyar.

Simon Géza magyar-amerikai orvos és ferencvárosi őspolgár