Amikor Balogon múlik
Valószínűleg már az elképzelés is téves volt. Pedig időről időre mindegyik kormány megpróbálja, hogy az esélyegyenlőségért (divatosabb szóval: felzárkóztatásért) valamit tegyen, aztán amikor rájön, hogy a rendszer nem működik, változtat. Nem a mostani kormány az első, amelyik egy általa fontosnak tartott témát (vagy személyt) kiemel az államigazgatási hierarchiából, és elkülönített hivatalt létesít neki. Csakhogy az ügyeket érdemben előmozdítani a minisztériumi apparátusok nélkül nem lehet. A felzárkóztatásért felelős államtitkársággal mindig ez történik. Az, hogy sikerül-e a hátrányos helyzetű rétegek esélyeit növelni, elsősorban az oktatáspolitikán, aztán a gazdaságpolitikán, végül a szociálpolitikán múlik. Ezeket a szakpolitikákat minisztériumokban dolgozzák ki, a törvényjavaslatokat ott írják, a végrehajtást onnan ellenőrzik. Egy felcímkézett államtitkárság eldugva egy tárcánál, nem képes ezeket a folyamatokat befolyásolni, erre nincs se kapacitása, se ereje. Az elmúlt két évben nőtt a nyomorban élők száma. Az elmúlt két évben nőtt az etnikai elkülönítést alkalmazó iskolai osztályok száma. Az elmúlt két évben nem sikerült a hátrányos helyzetű rétegeket felzárkóztatni, épp ellenkezőleg, a középosztály aljáról szakadnak le tömegek. Ezen Balog Zoltán és államtitkársága, ha akart, se tudott volna változtatni.
De akart-e?
Ez a legfontosabb kérdés, mert miniszterként meglesz minden olyan eszköze, amit az eddigi posztján nélkülözni volt kénytelen. Most ha akar, tud is. Mostantól ugyanis már nem véleményezésre kapja meg a jogszabálytervezetet, amelybe kívülről legfeljebb belepiszkálhat, hanem ő adja ki a feladatot, ő határozza meg az irányt, ő intézkedik. Ha olyan iskolát talál valahol (nem kell sokat kutatni), ahol külön osztályokba szervezik a cigány gyerekeket, mit csinál? Perel és tiltakozik, mint korábbi elődei Jászladány esetén, vagy – közvetlen elődjéhez és az oktatási államtitkárhoz hasonlóan – tűri a magyar állam által fenntartott intézményekben tapasztalható szervezett etnikai megkülönböztetést? Fel fog-e lépni az állam minden erejével azon jelenség ellen, amely ellentétes az alkotmánnyal, a köznevelési törvénnyel, a Magyarország által aláírt emberi jogi egyezményekkel – és a Bibliával?
Mostantól rajta múlik. A fegyvert és a paripát megkapta hozzá. Ha már az állam irányítja az összes iskolát, a miniszteren múlik, hogy külön teremben, épületszárnyban tanulnak-e a romák. Nem hivatkozhat az önkormányzatok autonómiájára. Ha az iskolai rasszista megkülönböztetés szégyenletes gyakorlata fennmarad, most már a miniszter bűne. Eddig cselekedni nem tudott, de beszélni igen. Felszólalhatott volna a 15 éves gyerekeket munkába küldő szakképzési tervek ellen – nem tette. Ahogy az ombudsman, ő is elítélhette volna a gyöngyöspatai nyílt szegregációt – nem tette. Ugyanakkor az integrációs program részének nevezte az elkülönítés miatt egyszer már bezárt nyíregyházi iskola újranyitását, azét, ahova megint csak roma gyerekek járnak majd. Valódi szenvedéllyel eddig sem a megkülönböztetést, hanem a liberális megoldásokat ostorozta. A tett az első, a szó csak a második. Ilyen szavak után mi várható?
