A krízis éve (2009) óta politikai hullák borítják a csatateret. Most pedig Nicolas Sarkozy is csatlakozott hozzájuk. „Jó” társaságba kerül. Az ingatlanlufi és a rákövetkező, romboló erejű takarékoskodás, az egekbe szökő munkanélküliség fejét vette Európa egyik legnépszerűbb miniszterelnökének, a spanyol Zapaterónak. Az, hogy hivatali idejének végén – figyelem, Magyarország! – „valami végre rügyezni kezdett”, nem segített rajta. Olaszországban Silvio Berlusconi – magánéleti botrányaitól teljesen függetlenül – elveszítette Európa, a befektetők és mindenki más bizalmát, de facto lemondatták, amiképp görög kollégáját, a vele ellentétben nem konzervatív, hanem szocialista Papandreut is. Azóta „szakértő” (nem választott) kormányok nyomorgatják az olaszokat, görögöket is, változó szerencsével. A görögöknek ugyan immár választott kormányuk lesz, de akármilyen színezetű is, nincs menekvés a rájuk szabott kényszerzubbonyból. (Elvileg van, de az dupla katasztrófa lenne, akármennyire „szukázzák” is takarékos pénztárosukat, Angela Merkelt.) Megbukott aztán egy balközép kormány Nagy-Britanniában (ugyanakkor, mint minálunk), továbbá Portugáliában; egy jobbközép Írországban és Dániában, „átrendeződött” egy Finnországban – a lényeg, hogy politikai irányultáságától függetlenül senki vagy szinte senki nem bírta el a válság terhét.

A megszorítások elleni általános dühnek Franciaországban, Olaszországban és Görögországban kellene elvileg a legerősebben érződnie, csak éppen amit az imént elmondtunk Görögországról, az egész kontinensre érvényes. A választásoknak tudniillik nincs igazán tétjük. Ha volna valahol valaki – ilyenkor általában a „piacot” szokás emlegetni, de ez is egy hatalmas lufi –, aki bizonyítaná, hogy valóban a fiskális (költségvetési) megszorító politika az oka a lassúnál is lassúbb növekedésnek, a munkanélküliség állandó emelkedésének, avagy hogy e nélkül nem lehet szilárd, növekedési talapzatra állítani az európai gazdaságot, nos, az minden választást megnyerne, de ilyen politikussal én még nem találkoztam. Sikerrel ülni a nyeregben persze lehet: példa rá (talán a legjobb) a lengyel Tusk-kormány, továbbá a svéd, az észt és a lett. Meg, némi jóindulattal, a kártyákat bűvészként keverő Basescu román elnök. Kár, hogy országaik egyike sem képvisel meghatározó gazdasági erőt.

Idehaza Orbán miniszterelnök a minap sokadszor „temette” Európát, amit ő a kétharmadával és azzal az apparátussal, amely a függetlennek tetsző szférákban is a keze alá dolgozik, továbbá messze a választásoktól gond nélkül megtehet. Látván mások kínlódását, akár hátra is dőlhet. Egészen addig, amíg a kínlódók, akik vele ellentétben ma a választói akarattól függenek, szabad kezet kapván és levetvén önnön belpolitikai terheiket, nem hajtják be rajta azt az adósságot, amit ezerféle sarcával, különadójával rájuk terhelt.