Arra is képes lenne, hogy – mint hajdan ők vagy a szüleik a téeszben – ugyanezt elvégezze egy magánbirtokon, ahol valaki más megszervezi a gépi munkát, a növényvédelmet, a könyvelést és a piaci értékesítést. Főleg az utóbbi a fontos. Olyan személyek kellenek hozzá, akik a kőkemény multivilágban is képesek jó árakat elérni, ugyanakkor a profitot megosztják azokkal, akik csak arra alkalmasak, hogy palántázzanak.

A rendszerváltozás után kialakult vadkapitalizmus azonban nem erről szól, hanem éppen az ellenkezőjéről: a gátlástalan önzésről, a gyengébb képességű, de bizonyos teljesítményre azért alkalmas emberek becsapásáról, kihasználásáról. Divatjamúlt szóval: a kizsákmányolásról.

Simonka György ennek a politikával összefonódó vadkapitalizmusnak a sikeres figurája. Sok közös vonás van benne Zsíros Gézával és Karsai Józseffel – de fiatalabb, korszerűbb és dinamikusabb náluk. Az ő hirtelen nagyra nőtt felvásárlócégei – lehet, hogy éppen a környékbeli termelők rovására – sikeresek a piacon. Profitérdekelt cégek (amelyeket saját elmondása szerint valaha ő indított, őhozzá kötik őket, de már nincs náluk vezető beosztásban, mégis ingyen rendelkezésre bocsátják a hűtőházat, ha megkéri őket), közcélú kft., közhasznú alapítvány, szociális szövetkezet – a személyéhez kötődő konglomerátum fekete dobozra hasonlít, amelybe kívülről szinte lehetetlen belelátni. Nemcsak a köz- és magánpénzek mozgását nehéz ott követni, hanem azt is, hogy Simonka melyik döntésében magánvállalkozó, melyikben politikus, és melyikben mutatkozik energikus altruistának, aki képes a térség szociális és foglalkoztatási gondjaira működő modellt kínálni.

Merthogy ilyet eddig senki más sem kínált. Nehéz vele vitázni, amikor azt mondja: eddig az emberek folyton úton voltak a munkához, csak éppen sohasem értek oda. Lehet mondani, hogy az önkormányzatok által szervezett közmunka értelmetlen árokkaparászás volt – de más még olyat sem adott. Lehet mondani, hogy képezni és átképezni kell az embereket – de azt is kipróbálták, és azon is csak a képzők kerestek.

A medgyesegyházi Start-munkások között van korábbi egészségügyis, tisztviselő, sőt még állástalan informatikus is. Évek óta kényszerül az eladósodott ország a közkiadások csökkentésére – több kórházi ágy és több íróasztal nem is lesz. Ipari munkahely is csak úgy lehet, mint Romániában, ahol Aradon, Nagyváradon, Nagyszalontán ugyan munkaerőhiány van – de 250-300 euróért zsigerelik ki az embert. Többet nem adnak, mert a kínai, indiai ipari bérek tízezer kilométerről is behatárolják a lehetőségeket.

Ezt észben tartva kellene megítélni a munkaerő-igényes hazai zöldségtermelést, ha jól szervezik, ha piaci hátrányait a közfogyasztásban biztosított előnyök egyensúlyozzák ki. Csakhogy, mint Simonka mondja – és ő csak tudja –, a Start-program a költségek nagyon nagy részét nem fedezi. Ezért kell a profitérdekelt cég hűtőháza, amit az ő kérő szavára ingyen kölcsönadnak. Ahhoz, hogy a Start-programok hosszú távra önfenntartóvá válhassanak, csupán egy versenyképes, ugyanakkor belátó, önkorlátozó és szolidáris gazdasági elit kellene Magyarországon.

Szóljon, aki lát ilyet!

Szolidaritás – és a trikók