Egy igazán nagy piton akár egy kisebb krokodilt is el tud kapni, hiába az éles fogak és a veszélyes karmok. A halál általában még csak nem is a fulladás miatt következik be, a stresszhelyzetben lévő állatnak rémületében egyszerűen megáll a szíve.

Így szorítja ki a pejslit az Európai Unió és az IMF az Orbán-rendszerből. Abból a rendszerből, amely, mint Kövér László minapi őszinteségrohamából tudjuk („Nem úgy indultunk neki a ciklusnak, hogy mi tengelyt akasztunk a fél világgal... Bátrak vagyunk, de nem vakmerőek, szerettünk volna ennél olcsóbban megúszni bizonyos szükségszerű politikai döntéseket.”), nem is ilyennek készült, csak a kényszerítő külső körülmények hatására lett ilyen. Különben biztosan bársonyosabbra, szerethetőbbre sikeredik, kompromisszumokra épül és nem a folyamatos konfrontációra. De hát az Európai Bizottság nem engedte, hogy Orbán eleressze a költségvetési hiányt, így nem maradt más, mint a szabadságharc, a különadók és Szalai Annamária kinevezése az egypárti Médiatanács élére.

A külvilágot persze nem nagyon érdekli, miért lett ilyen a rezsim, a két évvel ezelőtti történések ma már senkit sem izgatnak, az „elmúlt nyolc év” eseményei meg végképp nem számítanak. Szijjártó Péter vagy Selmeczi Gabriella imamalomként ismételgetheti, hogy Gyurcsány kilövette a békés magyar emberek szemét, és hozzá képest Orbán egy földre szállt angyal. Brüsszelben ebből annyi látszik, hogy korábban volt itt egy mosolygós langaléta (aki persze füllentett a választási kampányában, de hát ezt sokan megteszik, ha nem is olyan óvatlanok, hogy be is vallják), ellenben a mostani magyar folyton dühös, amerre megy, veszekedés és botrány támad.

A viccek agresszív kismalacaként viselkedik (A gödörbe esett agresszív kismalachoz leszól a nyuszi: „Várjál, mindjárt kihúzlak!” Mire a malac: „Nem várok!”), pont akkor, amikor az unió nincs tréfás kedvében. Amikor úgyis stresszel, megviselte a gazdasági válság, de még inkább a jövőkép bizonytalansága. Amikor minden európai kormányra óriási hazai és nemzetközi nyomás nehezedik, amikor egymást érik a válságtanácskozások, amikor éppen arról kellene dönteni, hogy a következő 20-30 évben a nagyobb integráció, már-már igazi politikai unió felé kéne elmozdulni, vagy az is elveszik, amit eddig elértek.

Az orbántalanítás alighanem a az ország kormányozhatatlanságához vezetett volna

A Nyugatnak tavaly év végére elege lett. Barrosótól Merkelen át Clintonig mindenki egyetértett abban, hogy a pasas ugyan kellemetlen, de lerendezhető, és itt a cselekvés ideje, mert van Magyarországnál fontosabb problémájuk is. A görög és az olasz kormányváltás példája nyomán először az is felmerülhetett, hogy rövid úton kitúrják Orbánt, és megkérik a Fidesz valamelyik fiatalabb, rugalmasabb politikusát, ugyan térítené vissza a kormánypártot a józan észhez. Ez az elképzelés nem feltétlenül a kétségtelenül impozánsra sikeredett Orbán-párti „békemenet” miatt hiúsult meg, bár ennek is lehetett benne szerepe. Ennél nagyobb súllyal eshetett latba az a tény, hogy az orbántalanítás alighanem a Fidesz széteséséhez és így az ország kormányozhatatlanságához vezetett volna. Az ellenzék demokratikus pártjai nincsenek készen sem a kormányzásra, sem egy átfogó politikai-választási szövetség megkötésére, az utcai erőszakra is hajlamos Jobbik pedig tovább fokozhatná a káoszt.

A bizonytalanság, a hatalmi űr senkinek sem lenne jó, úgyhogy maradjon inkább Orbán, de olyan szorosra kell húzni körülötte a gyűrűt, hogy ne nagyon kapjon levegőt. És ha még mindig kiabálni, ellenállni, netán támadni lenne kedve, minden egyes levegővételénél erősíteni kell a szorításon. Amint valahol enged, két-három új követelést kap cserébe. Mindezt addig, amíg meg nem érti, hogy nincs menekvés, őt bizony le fogják nyelni. Az erőviszonyok ugyanis ilyenek. A magyar kormányfő megtépázott, de még mindig létező hazai támogatottságát, netán a lengyel radikális jobboldal egy részének rokonszenvét tudja szembeszegezni az Európai Unió gigantikus gazdasági súlyával, vezető politikusainak kifinomult módszereivel és bürokráciájának kérlelhetetlen mechanizmusával. No meg a többek között a Nemzetközi Valutaalapot is ellenőrzésük alatt tartó amerikaiak befolyásával, globális ambícióival és az ezeknek megfelelően kialakított érdekérvényesítő potenciáljával.

Orbánnak jól jönne Václav Klaus cseh államfő vagy David Cameron brit miniszterelnök szövetsége, de ezeket a lehetőségeket is elpackázta. Olyan ugyanis a nemzetközi reputációja, hogy még a némely dolgokban, például Európa megítélésében hasonló nézeteket vallókat is elriasztja: senki nem akar vele egy fotón szerepelni, mert azzal többet ártana a megítélésének, mint amennyit egy kis ország szövetsége használhatna a diplomáciában.

Borzalmas társaságban

Jó példa a The Washington Postnak adott interjúja. Ennek szerzője, Lally Weymouth nagyon tekintélyes amerikai újságírónő, apja és anyja is volt a lap tulajdonosa. De ha megnézzük, kik érdeklik Weymoutht, milyen interjúkra szakosodott, azt látjuk, hogy Orbán Viktor még csak nem is kétes, hanem egyértelműen borzalmas társaságba keveredett. A lista ugyanis a bukott pakisztáni elnök Pervez Musarraftól a néhai Moammer Kadhafin, Szaddám Huszeinen és Szlobodan Milosevicsen át Bassár el-Aszadig, Alekszandr Lukasenkóig, Mahmud Ahmadinezsadig terjed.

Egy másik cikk, amelyből mellékesen kiderül, milyen a híre Nyugaton Orbánnak és rezsimjének, voltaképpen az izraeli demokráciára leselkedő veszélyekről szól. David Remnick, a The New Yorker főszerkesztője írta, aki bevezetőjében megjegyzi, hogy vannak országok, ahol az egyszer már kivívott demokrácia „darabokra tört”. Három ilyet nevez meg: Oroszországot, Magyarországot és Zimbabwét.

Orbán Magyarországot tehát madárijesztővé tette, civilizáltabb helyeken a tíz perc nyugalomra vágyó szülők velünk ijesztgetik aludni nem akaró gyermekeiket, a Kossuth téren lassan már nemcsak katasztrófa-újságírók fognak feltűnni, de katasztrófaturisták is. Nem kis eredmény egy olyan országtól, amely nemrég még a szocializmus legvidámabb barakkja, majd a demokratikus változások éllovasa, egyetemi tankönyvek mintapéldája volt.

Az egész konfliktus legbizarrabb mozzanata az a pár hét volt, amikor a magyar kormány és sajtócsatlósai fennen értetlenkedtek, mondván, nem világos, mit akar tőlünk az Európai Unió és a Nemzetközi Valutaalap. Pedig az volt az első perctől kezdve: maradjunk, illetve legyünk újra azok, akik pár éve még voltunk, egy a normális európai demokráciák közül, sajátos, néha súlyos gondokkal és a megoldásokat a legjobb nemzetközi tapasztalatok alapján kereső vezetőkkel.

Ugyanis a 2010-es választásokon elért nem egészen 53 százalékos eredmény nem adott felhatalmazást semmi másra. De még egy 67 vagy akár 99 százalékos választási siker sem írta volna fölül, hogy az EU- és NATO-tag Magyarországon érvényben kellett volna maradniuk a demokrácia alapelveinek. Hogy csak egyetlen, kirívó példát említsünk, a visszamenőleges hatályú törvénykezés tilalmának. Na jó, még egyet, hogy a kormány hivatásos kommunikátorai is értsék, mi a baj: a közmédia nem kerülhet egyetlen párt kizárólagos ellenőrzése alá.

Nem elég a kétharmad, többpárti törvényekre van szükség

Brüsszelben egy darabig úgy gondolták, hogy Orbán észre tér, és meg kell adni a lehetőséget rá, hogy arcát megőrizve, méltósággal vonulhasson vissza. Aztán addig cukkolta a bizottságot és személyesen Barrosót, hogy a kérdés már úgy vetődött föl, vajon az EU vezetése meg tudja-e őrizni a saját arcát, ha hagyja, hogy egy bajban lévő kis ország renegát kormányfője így packázzon vele. Azt mindenki tudta, hogy Orbán nem nyerheti meg a háborút, úgyhogy a tét a propagandagyőzelem maradt. Az pedig néha ugyanolyan fontos, mint az igazi. Úgyhogy a Nyugat nem hagyhat Orbánnak még csak tisztes visszavonulást sem.

A nagy kérdések eldőltek, a kétharmados parlamenti többség által sietve elfogadott magyar törvényeket, köztük magát az új alkotmányt is át kell írni ahhoz, hogy a valutaalap valódi tárgyalásokat kezdjen velünk a hitelről. Az Európa Tanács egyelőre csak ajánlás szintjén, de gyakorlatilag azt hozta a kormány tudomására, hogy a médiatörvény alapjait is meg kell változtatni. Ami talán a legfontosabb, megjelent az az elvi követelmény, hogy a mostani speciális erőviszonyok mellett bizonyos területeken a kétharmados törvények helyett többpárti törvényekre van szükség. Aligha kérdéses, hogy ilyen terület a média és a választások lebonyolítási rendje, szabályozása is. Vagyis Európa nem ismeri el az egypárti és személyes hatalom hosszú időre való bebetonozását, és amíg Orbán ezen nem változtat, addig nem kap pénzt. Ez számára dilemma a javából.

Az itthon továbbra is demokráciában és a közös európai jövőben bízók dilemmája viszont az, hogy az irdatlan külső erő nemcsak Orbánt szorítja, hanem vele együtt mindenki mást, aki itt él. Nemcsak belőle nyomják ki a szuszt, hanem belőlünk is, ami, valljuk be, bármilyen nehezünkre is esik, ébreszt némi szolidaritást az emberben. Ettől még nem lesz igaza a kormányfőnek, csak hát kit érdekel, kinek van igaza, ha csődben az ország, a nyugdíjasok nem kapnak nyugdíjat vagy a tanárok, orvosok, rendőrök fizetést? (A rendőröknek persze akkor is keresnek majd pénzt a ládafiából, az akkor mindennél fontosabb lesz.)

További kis gond, hogy vajon a mostani ellenzék képes lesz-e leváltani a Fideszt két év múlva – feltéve, hogy a sajtószabadság minimumának megőrzése és a nyugati megfigyelők tömeges jelenléte révén garantálni lehet majd a tisztességes és szabad választásokat. A történelem arra tanít, hogy vákuum nem marad betöltetlen, amikor a magyaroknak új vezetőkre lesz szükségük, akkor ezek elő fognak lépni. Még az is lehet, hogy egyik-másik ismert politikus mutatkozik be új, előnyös oldaláról, de ha nem, akkor jönnek majd mások. A választási szabályok most éppen egy politikailag széles, ám tartalmában szükségszerűen visszafogott demokratikus szövetség igényét vetítik előre, aminek kialakítása nem tűnik reménytelen feladatnak és még idő is van rá bőven.

Az EU pitonja fojtogat, de lenyelni nem akar bennünket. Majd bolond lesz egy ilyen keserű falattal bíbelődni, még a végén megmérgeznénk. Az óriáskígyóknak is vannak dilemmáik.

FOTÓ: AFP GREG WOOD