Megkockáztatható, hogy sok tekintetben rokon lelkek vagyunk. Lássuk ezek után a két ország válaszait az utóbbi évtizedek fent említett kihívásaira.

A legfontosabb közös vonás, hogy ebben az időszakban a közvéleménynek mindkét országban végképp elege lett a velejéig korrumpálódott, hatalomvágyó politikából, és korábban hosszú ideig regnáló pártokat és személyeket küldött a süllyesztőbe. Berlusconi már túl van a „dupla szaltón”, és Orbánnak sem lesz könnyű pozícióban maradnia. Mindkettőjük legfontosabb fegyveréül a nagy többséggel megnyert választásokra alapozott hatalomszerzés és a kommunikáció szolgál(t). Míg Berlusconi saját tulajdonában lévő tévécsatornákat is igénybe véve ígérhetett 10 éven belül egymillió új munkahelyet (miközben regnálása idején az olasz gazdaság gyakorlatilag stagnált), megfelelő törvénymódosításokkal eltussolva vagy elévültté téve számos piszkos pénzügyi manőverét, Orbán Viktor és csapata ugyanezzel az ígérettel nyerve konok sikerpropagandát folytat. Teszi ezt más, egyébként támogatható célkitűzéseket (pl. az eladósodottság enyhítése, az alapvető közszolgáltatások nem profitorientált kezelése) szolgáló, de a gyakorlat tanúsága szerint elhibázott lépések védelmében is. Idetartozik a jól kereső sokgyerekeseknek kedvező, de a költségvetés jelentős bevételkiesése mellett az egész vállalkozói szektor számára is járulékos terheket jelentő, arányosnak titulált egykulcsos adó. A Mario Monti vezette olasz válságkormány gyakorlatában viszont a „megszorítások” idején a jobb módúak viselnek a jövedelmükkel arányos többletterheket. Emellett az érintettek bevonásával sikerült a munka törvénykönyvét megújító törvénytervezetet úgy kialakítaniuk, hogy még a gazdasági indokból elbocsátottak számára is legyen elfogadható vissza- vagy kiút. Konkrét lépéseket tettek az éghajlatváltozás kezelését szolgáló intézkedéseknek az általános gazdasági hatékonyság javítása és a foglalkoztatás bővítése szolgálatába állítására is.

Az utóbbi nem utolsósorban Clini, a dolgát elismerten értő új környezetvédelmi miniszter érdeme, aki maga is jól tájékozott az adott területen igénybe vehető uniós fejlesztési források kiaknázásában. Nálunk viszont a „kétharmad” nemcsak nevében szüntette meg a környezet- és természetvédelmi főhatóságot, hanem gyors ütemben építi le az adott terület korszerű szemléletét értő és érvényesíteni képes szakértői bázist is, hagy rendre jóvá a fenntartható fejlődés követelményeinek gyökeresen ellentmondó jogszabályokat. Pedig a megújuló energiaforrások hasznosítására szolgáló beruházások a válságkezelés fontos lendítőjeként szolgálnak világszerte. Volumenük 2011-ben 6,5 százalékkal 263 milliárd dollárra nőtt.

Az e szektorban eszközölt K+F ráfordításokat figyelmen kívül hagyva 2004-hez képest több mint 600 százalékos volt a növekedés. Összességében véve 2011 végére 565 GW új megújuló termelő kapacitást állítottak (túlnyomórészt a G20-ak) üzembe, ami mintegy 50 százalékkal meghaladja a világ összes nukleárisenergia-termelő kapacitását. A jelentős fejlődést az is segítette, hogy a javuló méretgazdaságosságnak és a műszaki fejlesztéseknek köszönhetően számottevően csökkentek a megújuló energiát hasznosító létesítmények, berendezések és készülékek fajlagos árai. Tavaly például a fotovoltaikus berendezéseknél közel 50 százalékos volt ez az árcsökkenés. Németország ma már több energiát állít elő megújuló forrásokból, mint atomerőművekben, szénből vagy földgázból külön-külön véve.

Olaszországban az elmúlt évben „tiszta” energiatermelésre eszközölt beruházások (28 milliárd USD) 2010-hez képest 38 százalékkal bővültek, és csaknem teljes egészében a kis teljesítményű, decentralizált energiatermelést szolgálják. Ezen a területen a G20-országok közül az utóbbi öt évben itt volt a legmagasabb átlagos éves növekedés, hiszen a napenergia a hagyományos technológiákkal szemben sok helyi piacon már most is versenyképes. A 2011-ben decentralizáltan üzembe állított 8 GW-nyi új fotovoltaikus kapacitás meghaladja a Németországban ugyanekkor üzembe helyezett új kapacitásokat (7,4 GW) is. Nem véletlen, hogy a kormány nemrég egy törvénytervezetben is rögzítette, hogy 2020-ra az EU-célkitűzésben vállalt 26 százalékról 35 százalékra emeli a termelt villamos energiában a megújulók részesedését. Pedig néhány hónapja az „ellentábor” (élén a fosszilis energiahordozók hasznosításában érdekelt ENI-vel) még azt is elérte, hogy korlátozzák (8 MW-ig) a támogatható megújulóenergia-termelés állami támogatását.

Az ennek nyomán támadt országos felzúdulás is szerepet játszhatott abban, hogy a kormány most határozottan letette a garast: a fejlesztési, a környezetvédelmi és az agrárszféráért felelős miniszter közös rendeletben szabályozná újra a megújulóenergia-termelés támogatásának kérdését. Ennek kapcsán világossá tették, hogy az energetika távlati fejlesztésében a gazdasági és környezeti (tehát a tényleges) fenntarthatóság alapkövetelmény. Ugyanakkor a támogatási rendszert összhangba kell hozni az európai normákkal és a piacon tapasztalható legújabb fejleményekkel, köztük a fajlagos költségek fent említett csökkenésével, valamint a hazai termelőkapacitások lehető legnagyobb mértékű igénybevételével. Ezzel serkentik a helyi gazdasági növekedést és a foglalkoztatás bővülését. Kerülni kívánják a más ágazatokkal lehetséges konfliktusokat, különös tekintettel az élelmiszer-gazdaságra (bioüzemanyagot támogatás mellett csak hulladék biomasszából állítsanak elő).

A tervezet szerint egy fotovoltaikus létesítmény üzembe állításával egyidejűleg, 12 MW-ig automatikusan jár a támogatás (éves keretösszegét 6 milliárd euróról 6,5 milliárdra emelnék), e fölött külön kell igényelni a szubvenciót, melynek odaítélésénél az épületekre felszerelt berendezések (a földterületeket kímélendő) előnyt élveznek majd. Köztudott, hogy a fényelektromos hatás kihasználásával elektromos áram csak viszonylag kis hatásfokkal állítható elő – ennek dacára 2011-ben ez a „tiszta” villamos energia az olasz háztartások éves felhasználásában 15 százalék, a teljes energiafelhasználásban pedig 6 százalék volt. A többi megújuló energiaforrás hasznosítását segítő támogatási keretet 2013 januárjától évi 3,5 milliárd euróról 5,5 milliárdra emelnék és ezen a szinten tartanák 2020-ig. A befektetések biztonságát szolgálja, hogy az adott létesítmény számára üzembe helyezését követően 20 éven át törvényileg garantált a támogatás.

Érdekes megoldások, amelyekre oda kellene figyelni nálunk is. Ehhez viszont nemcsak a pénzügyminiszter posztjának újbóli létesítését kellene megfontolni (amire elhangzottak már javaslatok), hanem a fenntartható fejlődés távlati célkitűzésének megvalósítását menedzselni képes régi-új környezet- és vízügyi főhatóságét is. A gazdasági és ökológiai fenntarthatóság ugyanis pártállástól függetlenül mindenki számára elsődleges, nemzeti érdek.

A szerző szakközgazdász