Igaz, hogy a kis győzelmek vezetnek a nagyokhoz, és bizonyára az is, hogy hosszú hónapok kínkeserves csörtéi után Brüsszelnek leesett a tantusz. A küzdelem közben ismét hullámvasútra került a magyar valuta, lázasan emelkedett az ország kockázati felára, alászállt a Malév, drágult az üzemanyag, soha nem látott mélységekbe zuhant az építőipar, stagnált a fogyasztás, a bankoknál apadtak a hitelforrások, milliárdok távoztak az országból. A tantusz leesésével csaknem egy időben inkább skiccként elkészült a Széll Kálmán Terv 2.0, amelynek aprópénzre (?) váltása már most komoly leckét ad az apparátusoknak, például hogyan lehet bevezetni nyártól egy olyan adónemet, amelynek ismét csak a részleteiben lakozik az ördög.

A tantusz leesésének köszönhetően az Európai Bizottság már nem ellenzi az IMF-tárgyalások megkezdését, bár lehet, hogy a siker hónapokkal előbb bekövetkezhetett volna, megspórolva számunkra néhány, az ország elleni aljas, spekulatív támadást. De akkor elmaradt volna a győzelem, azaz a Magyar Nemzeti Bank elnökének fizetése csak állna azon a szinten, mint amikor a számítást az első Fidesz-kormány végezte, s a pénzt Járai Zsigmond kapta, valamint nem kellene az Országgyűlés előtt esküt tennie Simor András utódjának, ami ugye nonszensz.

Magyarország gerincének megroppantása tehát kudarcra ítéltetett, a többi vitatott tétel (az igazságszolgáltatás, a választójog, az adatvédelmi intézmény kérdései stb.) megy ugyan a maga fórumain tovább néhány perrel együtt, de ez már más történet, nem tartozik a tantusz leeséséhez. Sőt! Egy újabb tantusz is zuhan a föld felé, hiszen a jövő hónapban az uniós pénzügyminiszterek minden bizonnyal visszavonják a kohéziós alapok zárolására tett javaslatot, hála a megszorítások nélküli megszorításoknak.

A sikerhez vezető útnak nincs titkos receptje, elszánás és türelem kell hozzá, az igazunkba vetett hit, amely átvezet bennünket minden akadályon. Keményen állta a sarat Magyarország, s ezt talán már a washingtoni tárgyalók is elismerik, bár természetüknél fogva kukacoskodhatnak még. A kínai hídfőállás kiépítése azonban végképp megérteti velük: nem szorulunk rájuk. Bár a gazdasági növekedés kissé várat magára, nem vitás, hogy hamarosan régiónk, sőt egész Európa gazdasági motorja leszünk.

Ehhez továbbra is le kell leplezni minden gyarmatosító szándékot, amely a többi közt abban mutatkozik meg, hogy ne küldhessük el 62 éves korukban a bírákat, hogy legyen független a költségvetési tanács, javítsunk a médiatörvényen miegymás – mellesleg, mondtuk már, nem a pénzük kell, hanem a biztonsági háló, hogy puhára essünk, ha már miattuk esünk. Az EU csak azt adja vissza, amit a tagságért feláldoztunk, például a vámjainkat (igaz, ennek megszűnte kölcsönös volt, de a szőrszálhasogatásnak semmi értelme). Szóval, az éberség nem lanyhulhat, hiszen korántsem esett le az összes tantusz. És az unió szintén gyanakvó, tartanak tőle: Magyarország mással beszél.