1994–1996

„– Szervusz, Sanyi, te hogy kerülsz ide?

– Miért, Gábor, már balettra sem járhatok?”

(Kuncze Gábor és Nagy Sándor beszélgetése 1996 nyarán a Győri Balett előadásán, miután az SZDSZ megvétózta Horn Gyula javaslatát Nagy Sándor gazdasági csúcsminiszteri kinevezésére)

Koalíció: két politikai kultúra ütközése

Amikor az SZDSZ a koalíció mellett döntött, jobbára racionális érveket mérlegelt, és nem számolt a két párt eltérő politikai kultúrájával. A koalíciós szerződésbe foglalt eljárási rendet és ahhoz kötődően a kormányzati pozíciók felosztását a ciklus egészére szóló adottságnak tartotta, partnere viszont inkább pillanatnyi kényszernek, az aktuális erőviszonyok függvényében átértelmezhetőnek tekintette. A szerződés tiszteletének értelmiségi-polgári kultúrája találkozott az erőn és ügyeskedésen alapuló bizáncias, szovjet típusú kultúrával. A koalíciós partnerek kölcsönös bizalmatlansága, egymástól való idegenkedése abból eredt, hogy míg az MSZP politikáját alapjaiban mindig a van határozta meg, az SZDSZ-ét a legyen determinálta.

Miközben az SZDSZ komolyan gondolta a koalíció melletti érveket, s hitte, hogy az MSZP úgy általában elkötelezett a demokrácia és a piacgazdaság mellett, lenézte szövetségesét. Megvetették, hogy roppant pragmatikus partnerük a demokratikus normák igen tág kereteket jelölő általános normáinak elfogadásán belül generális elvként csak a nem igazán kidolgozott szociális elkötelezettséget és a nehezen definiálható modernizációs eszmét vallja magáénak. A pártot megjelenítő Horn Gyula és a hozzá hasonló hátterű politikusok nyelve, viselkedése, politizálási kultúrája ismerős volt a Kádár-korszakból, csak akkor értelemszerűen ellenfélként és nem szövetségesként.

Az SZDSZ önmagát cizellált elvek alapján működő, intellektuálisan kiérlelt mondanivalóval tömegeket maga mögé állítani képes programpártnak hitte, s ebből a pozícióból hajlott arra, hogy a helyes politizálás mikéntjéről leckéztesse koalíciós partnerét. Az alig leplezett felsőbbrendűségi tudatot nem zavarta, hogy a politika sikerét választási eredményekben mérik, és az 1994 és 1998 közötti koalíció idején a szocialistáknak abszolút többségük volt a parlamentben. Persze az MSZP is lenézte az SZDSZ-t, mert életidegen idealistának, „elvieskedőnek”, a néptől távol álló politikai kultúrájúnak látta. Sok jobboldali politikushoz hasonlóan az SZDSZ két választáson elért sikeres szereplését Horn – más logika mentén, de szintén – történelmi rendellenességnek tartotta. Mindennek nem mond ellent, hogy a kormányzati munkában szerzett tapasztalatai alapján kimondottan elismerte Kuncze és Magyar miniszteri és általában politikai teljesítményét, amibe az is belefért, hogy ha érdekei úgy kívánták, igyekezett ellehetetleníteni munkájukat. Horn Kunczéban nem láthatta a belvárosi entellektüelt, ezért a vele való érintkezésben oldott volt. Nem úgy a nem kormánytag Petővel, akivel nemcsak más nyelvet beszéltek, de az arcáról is leolvashatta, hogy egy koalícióban lehetnek ugyan, de egy társaságban nem. A szocialista és liberális vezérkar esetében szóba sem jöhetett a későbbi Fidesz-kormányok ritualizált, egyszerre politikai és társasági „futballbarátsága”.

Feszültséget keltett a két párt belső viszonyainak különbözősége is. A heterogén MSZP-t sokféle gazdasági érdekcsoport alkotta, és a pártot politikai nézetkülönbségek szabdalták, Horn ennek ellenére – előnyök nyújtásával, pozíciók osztogatásával, a riválisok egymás elleni kijátszásával – uralta a szervezetet. Ezzel szemben az SZDSZ elveit tekintve homogén volt, vezetői nem engedték, hogy gazdasági vagy más érdekcsoportok befolyást szerezzenek a pártban, fontos különbség viszont, hogy a pártelnök nem uralta a pártot. A liberálisok kultúrájához szervesen hozzátartoztak a lezárhatatlan, ebből következően terméketlen belső viták, amelyek inkább helyettesítették, mintsem segítették a politikai döntéseket.

A konfliktusokban mindkét párt úgy tett, mintha nem értené a másikat. Az MSZP, illetve Horn Gyula kész helyzetek teremtésével, míg a liberálisok a szerződéshez ragaszkodás technikájával operáltak. A miniszterelnök sorra a nyilvánosság elé vitte a pillanat szülte ötleteit, amire az SZDSZ reakciója többnyire a visszafogottnak szánt elhatárolódás volt: „nem ismerjük az elképzelést, nem tárgyaltunk még róla”, „majd akkor nyilatkozunk, ha koalíciós partnerünk konkrétabban kifejti elképzeléseit”. Az SZDSZ azzal, hogy válaszul a sok-sok efféle „kezdeményezésre” nem mondta fel a koalíciót, már csak rosszul reagálhatott: az állandóan jogaiban sértett kispárt pozíciójában szólalt meg, sérelmi politikája eljárásrendi kekeckedésnek tűnt, a koalícióval szimpatizáló közönség pedig benne látta a kívánt egység bomlasztóját. A liberálisok eljárásjogi megközelítése nem vette figyelembe, hogy a mediatizált politika lényege a nyilvánosság tematizálásával történő folytonos pozíciószerzés, nem pedig a zárt ajtók mögötti tárgyalás. E „félreértés” következtében a mindig valamit akaró, proaktív MSZP mellett az SZDSZ az okoskodó kerékkötő szerepébe szorult.

Hasonló volt a helyzet az MSZP koalíción belüli határrevíziós igényeivel. A pártelnök-miniszterelnök érdemi egyeztetés nélkül, változatos eszközökkel igyekezett koalíciós partnerétől újabb és újabb kompetenciákat lerabolni. A jórészt az addig az SZDSZ vezette minisztériumokban ellátott feladatok elcsatolására kormánybiztosokat és -megbízottakat nevezett ki, összesen hetet: a szocialistákkal a bős–nagymarosi stratégia kapcsán konfliktusba keveredett liberális minisztertől, Lotz Károlytól a vízlépcsőügyi kormánybiztos Nemcsók Jánoshoz kerültek az ügy jogosítványai. A rendőrségi ügyekbe közvetlenebb beleszólásra igényt tartva megbontotta a rendőrség egységes irányítási rendszerét, és Kiss Ernő vezetésével létrehozta a vadonatúj Központi Bűnüldözési Igazgatóságot. Más esetben az érintettek „kérésének” eleget téve magasabb szintre, rendszerint a Miniszterelnöki Hivatalhoz emelte az adott szféra irányítását (Tudománypolitikai Kollégium létrehozása, illetve a vallási és határon túli ügyek elcsatolása a Művelődési és Közoktatási Minisztériumtól). Ezek a kezdeményezések hol az SZDSZ pozícióinak gyengítését, hol az MSZP-n belüli lobbik egyensúlyának fenntartását szolgálták, de a miniszterelnök alkalomadtán saját pártján belüli riválisait is így kívánta korlátozni (pl. az európai integrációs kabinet létrehozásával Kovács Lászlót). És az ötletek nemcsak bizalmasainak pozícióba juttatását vagy az „éhes” szocialisták kielégítését szolgálták, hanem az olykor túlerősödő párttársai leveretését is az SZDSZ-szel. Például amikor bejelentette, hogy gazdasági csúcsminisztériumot kíván létrehozni Nagy Sándor vezetésével, pontosan tudta, hogy az SZDSZ ehhez nem járul hozzá. A bejelentést ugyanis csak azt követően tette meg, hogy Kuncze Gábor közölte vele: az SZDSZ nem fogadja el sem az addigi hatásköröket átrendező újabb minisztérium létrehozását, sem pedig a pénzügyminiszter kormányzati ellenlábasának szánt egykori szakszervezeti erős ember személyét. Az átrendezéseket vagy azok kísérletét indokló nyilvános „szakmai” érvek ellenére ezek a lépések alapvetően a hatalmi praktikák logikáját követték, s ezeket az SZDSZ hívei megaláztatásként élték meg. A minisztériumi végvári portyázások és csetepaték ugyanakkor állandó izgalmi állapotban tartották a koalíciót, s a közvéleményben is olyan benyomást keltettek, mintha az ország ügyei helyett a felek egymással lennének elfoglalva.