Felcserek kora
A fülkeforradalmárok kíméletlenségét, önzését és a társadalom „másik” felének semmibevételét huszadik éve érzékeljük, de orvosok esküszegésre kényszerítésére, betegek betegségük miatti megbüntetésére eddig még nem vetemedtek. Most azonban igen! A kétharmad – szerintük – mindenre feljogosít! A (keresztény) erkölcs utolsó érvényes tételének hatályon kívül helyezésére is! Hitleréket leszámítva, nincs rá modern történelmi példa, hogy betegeket betegségük okán az állam büntesse. Ijesztő lehet az összehasonlítás, de az erkölcs (és az orvosi etika) olyan, mint a terhesség, vagy van, vagy nincs. Ahogy nem lehet valaki kicsit terhes, ugyanígy nem lehet kicsit erkölcstelen vagy csak kicsit erkölcsös! Nézzük a tényeket!
Az orvosok számára (több ezer éve) eskü szerint „a legfőbb törvény a beteg üdve!” (Salus aegrotae suprema lex esto!) Vagyis az orvosnak minden esetben a legjobb tudása szerint, a létező legjobb eszköz(ök) használatának megadásával kell a beteget gyógyítani, lehetőleg meggyógyítani. Itt nincs alku! Ha erre nincsenek törvényi és eskü szerinti garanciák, akkor a társadalom (a betegek és a leendő betegek, továbbá a hozzátartozók, vagyis a teljes ország-lakosság) bizalma abszolút indokoltan szűnik meg a teljes egészségügyi ellátórendszerben! Az ilyen országban az orvosok nem orvosok többé! Lehetnek kiváló szak- és üzletemberek, akik jó pénzért jó munkát végeznek, vagy felcserek, akik olcsóbban dolgoznak, de kezelésükkel nem használnak eléggé, vagy nem nyújtanak semmit. (A felcser – háborús körülmények között – a legolcsóbbat és a legkevésbé rossz terápiát biztosította a múlt háborúk humán mészárszékein. Ma a modern hadseregekben sincsenek felcserek. Telik orvosra, sőt szakorvosra. Minden beteget, minden sérültet végső soron orvos lát el, eskü szerint.)
Szívesen mondanám, hogy az orvosi ellátáshoz való jog emberi alapjog, ha az lenne! Nem az, pedig az kellene hogy legyen! Ám a magyar (többszörös Rák Bende-díjat érdemlő) kormányzat fordítva gondolkodik: a magyar orvosokat visszaminősíti felcserré, hogy a lakosság mintegy 20%-át kitevő, fogyatékkal, illetve krónikus betegséggel élő polgárain spóroljon néhány milliárdot. (Ha ezt az összeget a kormány a legszentebb célra használná fel, mondjuk, az egészségügy más fontos területein költené el, vagy a hajléktalanoknak hajlékot, az éhezőknek ételt adna, az sem változtatna a morális megítélésen és a következményeken!)
A politikai közhit szerint a modern egészségügy (és társadalombiztosítás) legnagyobb erkölcsi dilemmája az, hogy az orvostudomány minden eredményének mindenki számára elérhetővé tétele rendkívül költséges – lényegében ezért lehetetlen. Nos, ez a tétel hamis! Illetve csak akkor közelít az igazsághoz, ha hozzátesszük az „azonnal” szót. Vagyis a legújabb módszerek és gyógyszerek azonnal tényleg nem érhetőek el, de racionális időn belül igen. A fejlett világ gazdasága hihetetlenül gyorsan növekszik. Ami ma drága és kevesek jussa, az (néhány extremitást kivéve) holnap mindenki számára hozzáférhető és megfizethető lesz (l. mobiltelefon, gépkocsi stb.). Ez az egészségügyre is érvényes. Normális viszonyok között a gyógyszereket és műszereket gyártók és az azzal kereskedők adójából bőven befolyik annyi, amennyi az ellátórendszerek modernizálásához kell! Normális viszonyokon a piacgazdaságot kell értenünk. Magyarországon már és még nincs piacgazdaság. Visszaállamosítás van. Az egészségügy militarizálódik, az államtitkár (valójában maga a miniszterelnök) a felcsersereg kapitánya. Osztja a pénzt és az észt. Mindkettőből, amennyi van...
Ami a konkrétumot illeti: sok hasonló, kevésbé feltűnő disznóság után most azt tervezik, hogy a cukorbetegeket rendelik be ellenőrző vizsgálatra. Úgynevezett átlagos vércukorszintet határoznának meg, és akinek ez három alkalommal magasabb, mint az az államtitkár (illetve a miniszterelnök) szerint kívánatos, annak a háziorvosa csak olcsó inzulint írhat fel, annak ellenére, hogy tudja, az átlagvércukorszint ezt követően még rosszabb lesz, és jönnek a jól ismert szövődmények. Az a tény, hogy a gazdag cukorbeteg kezeltetheti magát Bécsben vagy Londonban, beszerezheti a legjobb készítményeket, nem enyhíti, hanem súlyosbítja a kormányzat morális felelőtlenségét. Az pedig, hogy a magas átlagcukorszint egyedüli okaként a beteg étrendi kihágását egyértelműsítik, az – nincs rá enyhébb kifejezés – a legaljasabb hazugság! De tételezzük föl, hogy a cukorbetegek fegyelmezetlenek vagy ártani akarnak maguknak. Akkor (lassú, kín-) halálra lehet ítélni őket?
A szerző orvos
