A 90-es évek sajtószabadságharcának egyik legkiválóbb harcosa dohogott nekem decemberben, hogy amikor a Klubrádió végveszélyben van, akkor nem kellene a Népszabadságnak azzal foglalkoznia, eredetileg mire és milyen alku keretében kapta ez az adó azt a frekvenciát, amit azután egészen másra használt.

Úgymond: harci helyzetben nem adunk muníciót az ellenségnek. Hargitai Miklós cikkére utalt, aki a Klubrádió megfojtása ellen tiltakozva annak nem éppen szeplőtlen fogantatásáról is megemlékezett. A Klubrádió védelmében tartott tüntetésen a Társaság a Szabadságjogokért elnöke emlékeztetett rá, mit kapott a Klubrádiótól a TASZ, amikor az előző rezsim idején kiállt a rendőri brutalitások áldozataiért. A márciusi tüntetésen Pikó András erre utalva a Klubrádió nevében hangsúlyozta is, hogy van okuk az önkritikára. Sokat tettek a sajtószabadságért azok a kollégák, akik dacoltak a dohogó szabadságharcos harci logikájával.

Higgyük el a Freedom House-nak, hogy Magyarországon a sajtó részben szabad. Higgye el a kedves olvasó a saját szemének, hogy nem szamizdatot olvas, hanem szabadon szerkesztett, legális ellenzéki újságot. Amilyet nem olvashatott évtizedeken keresztül. Nem tehetünk úgy, mintha a magyar sajtó szabad lenne, de úgy sem, mintha egyáltalán nem lenne az. A szabadságharc paradoxon. A szabadság harcosai harci alakulatokba rendeződnek, amelyben militáns fegyelem van, szabadság pedig nincs. A szabadságért lemondanak a szabadságukról. A győzelemig. Ezt kell tenni, ha mást nem lehet. De itt és most lehet.

A sajtó részleges szabadsága azt is jelenti, hogy van tér, ahol fizikai szabadságunk veszélyeztetése nélkül megjeleníthetjük, amit legjobb tudásunk és lelkiismeretünk szerint igaznak gondolunk. Bátor radikalizmusnak tűnik e tér létezését tagadni, holott önfelmentő gyávaság. Könnyebb a tollunkat uniformisba öltöztetni és a megadott irányba döfködni vele, mint a hadászati szempontoktól szabadon, körkörös kritikai készenléttel, személyes szuverenitással szembenézni minden jelentős ténnyel, gonddal és árnnyal, mely a kellemesen egyszerű és egyértelmű álláspontjainktól ellökdös minket.

Az újságíró a maga személyes sajtószabadságáért háromfrontos harcot vív, már ha vív. Egyrészt a sajtószabadság ellen törő hatalommal. Másrészt a tollára szuronyként számot tartó ellenerőkkel, köztük olvasói harcra ajzott részével. Harmadrészt meg a saját belső öncenzorával, mely a lelke érdekeit képviseli a lelkiismeretével szemben, és lebeszéli őt arról, hogy nyilvánosan számba vegye a szimpátiái számára terhes, meggyőződéseit kihívó tényeket és gondolatokat.

A kétharmados ellenforradalom rekordsebességgel túrta ki hazánkat a szabad sajtóval megáldott országok sorából. A pánik érthető. De rossz tanácsadó. A sajtó szabad része akkor szolgálja a sajtószabadságot, ha nem válik harci tereppé, hanem bemutatóhely lesz: ilyen a szuverén, szabad újság és újságíró. Pont olyan, mint a szuverén, szabad polgár.