Vízszintes, függőleges
Az a baj, hogy mi nem függőleges, hanem vízszintes dolgokat építettünk! – panaszkodott az előző kormány egyik minisztere, amikor fölrótták neki, hogy egyetlen számba vehető létesítmény sem épült, ami hozzájuk kötődne. Az emberek a vízszintes dolgokon – mint híd vagy autópálya – járnak, a függőlegesekre felnéznek. Azért ez bonyolultabb, de poénnak elmegy.
Most, hogy a daruk és a látványos építkezések elkerülik az országot, és lepkehálókkal fogdossák össze a hiányzó forintokat a legrejtettebb zugokból is, azért büszke tervekből sincs hiány. Az Orbán-kormány ott folytatja merész álmait, ahol 2002-ben abbahagyatták vele.
Persze most, amikor még a csigaléptű haladás is légzészavarokkal jár, nem árt, ha a milliókat-milliárdokat előkészítés címén is óvatosabban pakolják ide vagy oda. A Kossuth téren hipersebességgel végzett szoborszétszerelés történelmi üzenete ugyan vitatott, de a földmunkák miatt lezárt területek, valamint a korlátok, tablók kihelyezése mobilvécékkel felszerelt tüntetésekre jó ideig nem ad alkalmat. Ez díjazható politikai trükként: nem azért nem tiltakozhatsz, mert nem engedem, hanem mert nincs hely. Azt viszont ne higgyük, hogy a Természettudományi Múzeum és a Közszolgálati Egyetem békés egymás mellett élése megoldható, a régóta dédelgetett elképzelés pedig, hogy ismét Kúria legyen a Néprajzi Múzeum helyén, végképp nem filléres projekt. Az Andrássy úti múzeumi negyed távoli jövőbe vesző terve is inkább csak azért született, hogy a Nemzeti Galéria beolvasztása a Szépművészetibe meg legyen magyarázva, mert bár a koncepció nagy ívű, a rá költhető pénz egy konyha melletti spájz befőttesüvegében elfér.
Kérdés, hogy a centrális erőtér megteremtésével mennyi időre szavatolható a mostani hatalmi berendezkedés, de a szándék már csak a nyilvánosságra hozott beruházásokból is jól kivehető – a képzelőerő a (hurrá)optimista perspektívákból és nem a rendelkezésre álló forrásokból merít. A költöztetések kormánya főleg a stadionépítések terén szeretné bizonyítani, hogy képes kezelni a számára kedves területeket. (Stadler akasztói létesítménye már az enyészeté.) A szűkösség, a pénzügyi csapdahelyzet nem lehet ok arra, hogy akár gúzsba kötve is ne lehessen (igaz, viszonylag kis helyen) táncolni.
Egyesek ugyan bátortalanul azt hajtogatják, hogy a csekélyke pénzekkel inkább az állagmegóvásra kéne koncentrálni, mert ha így megy tovább, az állami és az önkormányzati tulajdon tönkremegy, kátyúk, füstölő metrószerelvények, repedő sínek és mélybe zuhanó vakolatdarabok kora következik, nem szólva a kulturális értékek hanyatlásáról. Kátyúzással viszont nehéz dicsekedni. A voluntarizmus becsődölt mementója az egykor új kormányzati negyedként megálmodott telek a Nyugati pályaudvar mögött. Kis ráfordítással föl lehet itt majd állítani egy kiégett metrószerelvényt, több ciklust átívelő emlékparkká alakítva a területet. Ha gyűjtenek rá, feltétlen szóljanak.
