A városligeti majálison sétálgatva úgy sejlett tegnap, hogy a kormány adóterveiben megfogalmazott üzenet célba ért: ennyi dühös szakszervezetist rég láthattak a nagyrétet körülálló platánok. Ahogy a dolgok állnak, egy darabig nem is lesz részük hasonló látványban. Egy készülő fővárosi rendelet szerint ugyanis a Liget „rendezvénymentes helyszín” lesz. Mintha Budapest egyik utolsó nagy parkját az évente egyszer idesereglő munkavállalók tennék tönkre, nem pedig az Európában már szinte példátlan elhanyagoltság, a locsolás hiánya, meg a zöldre ötletszerűen ráengedett gépjárműforgalom.

A legszelídebbnek még a hangulat megalapozásáról gondoskodó Krausz Tamás történész mutatkozott. Ő a beszédében az egyik ismert magyar oligarchát idézve a kínai munkásokkal példálózott, mondván: eljött az idő, amikor az ázsiai országhoz hasonlóan minket is naggyá tehet a szegénység (tudniillik nálunk is rendelkezésre áll az a reménytelen tömeg, amely hajlandó bármilyen kevés bérért bármilyen sokat dolgozni). Rajta kívül az összes (szakszervezeti) szónok előbb-utóbb a csekkadónál, ennél a gazdaság- és szociálpolitikai értelemben is emblematikus új köztehernél kötött ki, és tovább már nem is kellett magyarázniuk, hogy kire és miért kell most haragudni.

A mérgesre hangszerelt prédikációkban volt még néhány megfontolandó közös gondolat. Ezek szerint a dolgozóknak csatlakozniuk kell a szakszervezetekhez – egyedül ugyanis nincs esélyük a jogfosztókkal szemben –, az érdekképviseleteknek pedig ki kell menniük az utcára, és az új munka törvénykönyvének hatálybalépését meg kell akadályozni. Mindez némiképp szokatlanul hangzott azoknak a szájából, akik az elmúlt 22 évben jobbára csendben tűrték a munkavállalói jogok ledarálását, de azért korántsem volt annyira disszonáns, mint néhány száz méterrel arrébb, az MSZP nagygyűlésén Horváth Csaba ígéretei a demokrácia sebeinek begyógyításáról és a politikusi zsebek bevarrásáról. A hallgatóság viszont szomjasan itta az indulatos gondolatokat – igaz, ahogyan a nap egyre jobban tűzött, a sörsátrak közé szorított tömegben a „be a szervezetbe” jelszónak fokozatosan az alternatív, kevésbé munkásmozgalmi értelmezései váltak dominánssá.

A szakszervezeti majális végén a hangszórókból – a haragot borús nosztalgiává oldva – ismert mozgalmi nóták szóltak. Különösen a Dal a hazáról című, a rendszerváltás előtti május elsejéken gyakran felcsendülő úttörőinduló tűnt időszerűnek: „Miénk e föld, erdő-mező / Kalásza, virága nékünk terem”. A rendezők csupán ott hibáztak, hogy nem tették nyilvánvalóvá: még az eredeti, Karai József–Várnai Zseni-féle szocialista verziót vagy napjaink zseniális szerzőpárosa, a Simicska–Nyerges duó polgári átiratát játsszák.