Alig két hónapja hallgattam a Millenárison Szedlacsek Tamás világhírű csehszlovák közgazdászt új könyvéről beszélni. Nehéz ebben a közgazdásztémában eligazodni, ki mitől és mennyire világhírű, kinek mennyire lehet adni a mijére, mert azt látjuk, hogy a világsajtóban az egyik Nobel-díjas így, a másik meg úgy, ilyen hosszú lesz a válság, nincs is válság, nem is volt válság és satöbbi, szóval nehezen tudja eldönteni az ember, hogy melyik a Nobel-díjasabb, és akkor végső soron vasat venni, rezet eladni vagy éppen fordítva? (Kellene egy Nobel-díjas Kommunikációs Központ, egységes, azonos értelmű, érthető nyilatkozatokkal.)

Hogyan kellene elhelyeznünk Szedlacsek Tamást ebben a katyvaszban? A Cseh Nemzeti Bank vezető makrostratégája, Havel elnök volt tanácsadója, amitől lehetne még futóbolond akár, ha a hazai tapasztalatokból indulnánk ki. A Yale Economic Review nevű szakfolyóirat 2006-ban a közgazdaságtan öt legeredetibb gondolkodója közé sorolta. (A tudományban is imádjuk ezt a toplistázást.) Szedlacsek könyvéről lelkes kritikákat közöltek a nagy lapok. Akárhogy is, olyan figurának tűnik, akinek nem kell nagyköveti értekezletet összehívnia, hogy pozitív hangú cikket közöljön róla a New York Times vagy a Washington Post.

Könyve (The Economics of Good and Evil) amolyan kultúrtörténeti közgazdaságtan: meghökkentő, ebben a tudományban ritkán használt példákkal, ősi mondákkal, vallási történetekkel, mítoszokkal illusztrál közgazdasági folyamatokat vagy problémákat. (A könyv alapja egyébként egy tanulmány, amelyet disszertációként nyújtott volna be annak idején a Károly Egyetemen, de az egyetemi bírálók nem találtak elég tudományos értéket a dolgozatban, ezért visszautasították. Ebből is látszik, hogy a csehszlovák tudományos minősítő és egyetemi rendszer mennyire elmaradott a miénkhez képest, amely még olimpiatörténeti fogalmazásokban is meg tudja találni a megfelelő tudományos értéket, ha éppen arról van szó.)

Szedlacsek Tamás Budapesten (ahogy a könyvben is) azt fejtegette, hogy az egyre mélyülő válságok, illetve az előtte kialakuló egyre nagyobb lufik létrejöttében jelentős szerepe van a nyugati típusú demokráciákban kialakult politikai versenynek, miszerint a megválasztott politikusok saját jól felfogott érdekükben nagyon rövid idő alatt szeretnének érezhető eredményeket produkálni, és minden fölhasználható erőforrást (elsősorban a szinte korlátlanul fölvehető hiteleket) arra fordítanak, hogy a lehető legrövidebb távon a lehető legnagyobb legyen a gazdasági fejlődés. Túlfújnak minden buborékot, még a buborék buborékját is.

Az ellenszert régen kitalálták már ugyanezek a társadalmak: amikor még az infláció volt a kormányok kedvenc játékszere (a korábban felvett állami kölcsönöket elinflálták, hatalmas károkat okozva más pénztulajdonosoknak, de az állam pénzügyi egyensúlyát úgy-ahogy megőrizve), akkor egyszerűen kivétetett a kormányok kezéből a monetáris politika, létrejöttek a független jegybankok. Ha a fiskális politikát (az eladósodás monopóliumát) is kivennénk a politikusok kezéből, akkor lehet, hogy rendbe jönne minden. És gondoljunk bele – mondta Szedlacsek Tamás –, százötven éve még az is elképzelhetetlen dolog volt, sci-fi, utópia, hogy a monetáris politikát elvegyük tőlük, és függetlenül intézzük.

Vessük ezt össze azokkal a gyakori hazai nyilatkozatokkal, hogy a kormányzat széles társadalmi legitimációja, ekkora meg akkora fölhatalmazás a mindenre, a kétharmados fülkefor izé, és akkor világossá válik rögtön: hülyék ezek a csehszlovákok.