A demokratikus ellenzéki erők nagy kihívás előtt állnak: 2014-ben nem egyszerű kormányváltásra van szükség, hanem a köztársaság újraalapítására. Olyan nagyszabású újrakezdésre, amely nemcsak az Orbán-rendszer, hanem a harmadik köztársaság igazságtalanságait és működési hibáit is orvosolja. Egy köztársasági forradalomra.

Az Orbán-rendszer és a Fidesz kétharmados többsége ugyanis nem a semmiből szakadt a nyakunkba. Létrejöttéhez a harmadik köztársaság intézményrendszerének kiürülése, eróziója, a politikai elit elszakadása az állampolgároktól, a részvételi lehetőségek beszűkülése, az intézményesített korrupció, valamint a növekvő társadalmi egyenlőtlenségek és gazdasági kiszolgáltatottság vezetett. Egy jól működő demokráciában nem történhetett volna meg, ami megtörtént velünk.

A köztársaság újraalapítása emiatt nem lehet egyszerű restauráció. Orvosolnia kell mindazokat a sérelmeket és hibákat, amelyek a harmadik köztársaság bukását lehetővé tették.

Az eljövendő negyedik köztársaságnak a közemberek köztársaságának kell lennie, szemben a harmadik köztársasággal, amelynek egész története arról szól, hogyan sajátították ki maguknak a kiváltságosok a politikai és a gazdasági hatalmat. A megbukott köztársaságban az egyszerű közembernek nem sok beleszólása volt a közös világunk alakításába, nem véletlenül fordultak végül el tőle.

Az ellenzék demokratikus erői tehát hatalmas feladat előtt állnak. A magyar demokráciát kell új alapokra helyezniük. Ezt a feladatot egyetlen párt sem tudja egyedül elvégezni. Együttműködésre van szükség, együttműködés tekintetében azonban jelenleg elég rosszul állunk.

Az Ellenzéki Kerekasztal kudarca

A tavalyi év során a lendületben lévő ellenzéki mozgalmak elővették a rendszerváltás egyik nagy mítoszát, az Ellenzéki Kerekasztal gondolatát. Az előbb csak aktivisták között rebesgetett, ötletként több helyen felbukkanó elképzelés lényege az lett volna, hogy az ellenzék szereplői megállapodjanak valamilyen együttműködésben és cselekvési tervben az Orbán-rendszer leváltására. Egy ilyen megegyezésre várt a kormány intézkedéseitől szenvedők tekintélyes része is, hiszen jelenleg egyik ellenzéki párt sem nyújtja azt a reményt, hogy egyedül le tudja váltani a Fideszt. Erre a pártok közti megállapodás jelentené a minimális esélyt.

Az Ellenzéki Kerekasztalt végül a Szolidaritás mozgalom hirdette meg váratlanul az LMP december 23-i tüntetésén, az érintettekkel való bármiféle előzetes egyeztetés nélkül. Bár impresszív volt és sokakat reménnyel töltött el a civilek, az MSZP, az LMP, a DK és a 4K! együttműködésével létrejött január 2-i tüntetés az Operaház előtt, a színfalak mögött nagyon erős kölcsönös bizalmatlanság volt érezhető.

A nagy várakozásokat keltő együttműködés az operai tüntetéssel túl is jutott a csúcspontján: január végén az LMP kongresszusi döntést hozott arról, hogy nem vesz részt az Ellenzéki Kerekasztalban. A döntés után a 4K!-ban úgy láttuk, hogy ha a tárgyalások keretében a parlamenti pártok közül csak a nemrégiben szétszakadt szocialisták ülnek ismét össze, akkor nem sok értelme van az egésznek. Egy kerekasztal legyen kerek.

Az ellenzéki együttműködésre tett első kísérlet, az Ellenzéki Kerekasztal azért fulladt kudarcba, mert nem tett különbséget a szereplők között, és nem volt hajlandó számolni a valódi helyzettel. A Szolidaritás az Orbán-ellenesség jegyében Gyurcsánytól az LMP-ig mindenkit egybe akart terelni, sőt közös pártlistán akart indítani, tekintet nélkül a köztük és a támogatóik közt lévő nagy nézetkülönbségekre. A régi és az új erők közti törés azonban túl mélynek bizonyult ahhoz, hogy azt a puszta Orbán-ellenesség áthidalhassa.

A demokratikus ellenzéki együttműködésre mindenképpen szükség lesz a 2014-es választáson. A kerekasztal kudarca csak azt bizonyította, az együttműködés kialakítására az az út járhatatlan, amely mindenkit egyetlen lendülettel akar egybeterelni. Ez azonban nem ok arra, hogy elfogadjuk az ellenzék szétaprózottságát és vele a Fidesz 2014-es győzelmét. Másik utat kell keresnünk az együttműködésre.

A törésvonal

Az ellenzéki pártok közti törés sokkal mélyebb annál, mintsem hogy a pártok önös érdekeiről, egymással szembeni helyezkedéséről lenne szó, és ennek jegyében a józan ész nevében könnyen félretehető lenne. Akik úgy értékelik a helyzetet, hogy a kerekasztal kudarca pusztán a pártok pozícióharcára vezethető vissza, tévednek. Alapvető politikai problémáról van szó, nem pusztán szervezeti érdekekről.

Az ellenzékben a törésvonal nem a parlamenten belüliek és kívüliek között, hanem a régi és az új erők között húzódik. A törés azok között van, akik 2002–2010-ben kormányoztak, illetve azok között, akik nem kis mértékben ennek a kormányzásnak a kritikájaként szerveződtek meg.

Az új erők azért nem akarnak egyetlen lendülettel összeborulni a régiekkel, mert nincsenek meggyőződve róla, hogy valóban közösek a céljaik. Nem akarják visszahozni a 2002–2010-es kormányzást, az elképesztő korrupciót, a botrányos pénzlenyúló projekteket, a köztársaság kiüresítését, a koncepciótlan gazdaságpolitikát, a növekvő társadalmi egyenlőtlenségeket.

A köztársaság válságában azoknak is nagy felelősségük van, akikkel most elméletileg együtt kéne megújítani a köztársaságot. Paradox helyzet ez az utóbbi években megszerveződött pártok számára. Nem látják megbízható partnernek az egykor kormányzókat, szerintük nincsenek abban a morális helyzetben, hogy velük kéne egyezkedni a köztársaság megújításáról. Ugyanakkor meg sem kerülhetőek.

Nem a 2010 előtti világ a cél

Ha a régiek és az újak közti törés miatt nem lehet egyetlen lendülettel létrehozni az ellenzéki együttműködést, akkor másik utat kell keresni. Ha nem megy egyetlen nagy ugrással, akkor két kisebb lépést kell tenni.

Tavaly nyáron azt írtam ugyanitt az ellenzéki összefogás esélyeit vizsgáló cikkemben, hogy a régi balliberális világkép vereségével és széthullásával az ellenzéknek új rendszeralternatívát kell nyújtania az Orbán-rendszerrel szemben. Azóta bebizonyosodott, hogy ez a rendszer-alternatíva nem fog úgy megszületni, ha mindenkit csak úgy egybeterelünk. A megoldás egy kétlépcsős megegyezés lehet. Eszerint előbb az új pártoknak kell megegyezniük a köztársasági forradalom minimumprogramjában, abban, hogy milyen változásokat tartanak szükségesnek annak érdekében, hogy se a 2002–2010-es időszak, se az Orbán-rendszer ne ismétlődhessen meg. Abban is meg kell egyezniük, hogy az együttműködés milyen formáját tudják elképzelni ennek a célnak az elérése érdekében.

Nem arra van szükség, hogy az új erők a köztársaság újraalapításának minden részletében megállapodjanak egymás közt, hanem arra, hogy kijelöljék azokat a sarokpontokat, amelyek számukra garanciát jelentenek arra, hogy a köztársasági fordulattal nem a 2010 előtti világ tér vissza, hanem valódi újrakezdés történik.

A stratégia második lépéseként kell megpróbálni bevonni az együttműködésbe a régieket, amennyiben meg lehet állapodni velük a garanciát jelentő közös programról.

A kétlépcsős megegyezéssel lehet elérni, hogy az újak megőrizhessék morális integritásukat, ne kelljen lemondaniuk azokról a célokról, amelyek miatt megalakultak, támogatóik ne érezzék árulásnak a régiekkel való együttműködést, ugyanakkor a Fidesz leváltása és a negyedik köztársaság megteremtéséhez szükséges együttműködés is létrejöjjön.

A szerző a párttá alakult 4K! – Negyedik Köztársaság Mozgalom elnöke

– Tónikám, mégis mit csináltál az iskolában, amikor ezt tanultuk?! A köztársaság az azt jelenti, hogy a választások közt mindig jön egy társaság, aki zsebre teszi, ami még megmaradt.