a) Hogy a gyülekezet a 2011. júliusi kultusztörvény tervezeti anyagához benyújtott észrevételeit a vallásszabadság általános elvei jegyében készítette el, túlontúl is természetes, hiszen ellenkező esetben azoknak semmi értelmük nem lett volna.

b) Az említett háttérbeadványok némely kardinális szempontját – amelyek hangoztatása a törvény megszületését követően egybevágott volna a diszkriminált egyházak érdekeivel – a gyülekezet nyilvánosan csak 2011. december 23-án vetette fel először, éspedig erélytelen, a kormányzati figyelemküszöböt el nem érő, kisfiús hangvételű kérés formájában.

c) Első decemberi beadványukban emellett (szemben a márciusi heves kritikájukkal) az általuk alapvetően elfogadhatónak is tekintett júliusi törvény alapján „szorgalmazták”, hogy az arra érdemes egyházak kapják meg a „múltban már elismert jogállásukat”.

d) Mindkét decemberi beadványuk is csak mintegy fél év elteltével, a hazai és a nemzetközi kritikák felerősödését és azt követően született meg, hogy az alkotmánybíróság megsemmisítette a júliusi törvényt. (Annak a szuggerálását pedig, mintha a társadalom és a kormányzat emberei is mindeközben bibliaként tanulmányozták volna a gyülekezet honlapját, és rajta a július előtti beadványaikat, ők maguk sem vehetik komolyan.)

e) Hogy az állami egyházi status elnyerését nem a regisztrációs elmélet, hanem egy politikai (engedélyezési) szemléletű „jogfosztó” filozófia határozza meg (ami „aláássa a jogbiztonságba és a jogállamiságba vetett hitet” és a „többségi diktatúra” veszélyével fenyeget), nem februárban „lett egyértelmű”, hanem jóval korábban, de legkésőbb 2011 júliusában, úgy, ahogy arról a márciusi soraikban már ők is beszélnek.

Összegezve: a látványos márciusi retorika, még ha a mögötte lévő gondolatokat hites testvéreim mindig így gondolták volna is (és ebben nem kételkedek!), politikailag nézve nem volt más, mint kétségbeesett kísérlet az egy tál lencse társutasaira terhelődő teljes erkölcsi ellehetetlenülés elkerülésére.

A fentiekben való részletesebb tájékozódáshoz ajánlom olvasóim szíves figyelmébe a gyülekezet 2011 júliusa óta kelt nyilatkozatait (lásd: http://www.hit.hu/belfold/nyilt-levelvaltas), vagy Németh Sándor vezető lelkésznek az ATV 2011. július 16-i adásában nyújtott helyzetértelmezését (lásd: http://atv.hu/belfold/20110712_nemeth_sandor). Az utóbbiban például a „lesznek viták” kitételt a hozzá kapcsolt demokrácianyugtatóval; a státusuktól megrabolt társfelekezetek ügyében adódó súlyos jogállami problémák elmaszatolását; a törvény kijelölte tendenciák alapvetően megnyugtató jellegéről szajkózott igéit (különösen az egyházi státus feletti bírósági és parlamenti kompetenciát illető egyenlőségtételről vallott egyéni filozófiáját). A saját gyülekezetének az adott jogtipró körülmények között elért sikere feletti, kétely nem barázdálta örömét, vagy a teljesítmény-, verseny- és hatékonyságorientált (és a kormányzat által is igenelt!) egyházi üzemmód feletti euforikus lelkesedését, és az ez ügyben a vesztésre álló társközösségekhez intézett cinikus prédikációját – amelyeket rajta kívül nyilván senki nem tekint a diszkriminált egyházakkal való szolidaritás szívmelengető dokumentumainak.

Miután a gyülekezet magatartásában az említett ATV-s interjú óta semmilyen érdemi változást nem lehetett észlelni, véleményem ugyanez lett volna akkor is, ha Népszabadság-beli soraikat hetekkel korábban olvasom. (Mellesleg: a velencei bizottság álláspontjának végkicsengését illetően egyetlen józan elemző sem ápolt már februárban sem kétséget.)

A szerző teológus