Nem panaszkodik senki. Mosolyognak. Szájuk keskeny pengeíve körül még mélyebben húzódnak a ráncok. Mások harsányan nevetnek. Szemük tompa fénye nem rímel rá. A pincér is mélabúsan tekereg körülöttük. Ösztönei megsúgják: ma nem kaszál nagyot.

A hosszú asztal körül lassan gyülekezik a társaság. Magyarázkodnak, holott senki se kérdez. Értik. Sok munkáról, otthoni vacsoráról, elhúzódó tárgyalásról és a teljesíthetetlen főnöki követelésekről beszélnek. A szavak súlytalanul lebegnek körülöttük, majd észrevétlenül feloldódnak a felkapott söröző egyre erősödő zsivajában. Értik egymást. A szavakon túl. S emésztik a kimondatlant. Lassú kínlódással. Az egykor a fennálló rendszer elleni lázítás miatt kicsapatással fenyegetett ifjak heve elpárolgott a hétköznapok parazsán. A világmegváltásért Balatonszemesig vándorlók most zavartan kerülik a jelen politikai kurzus bármely aspektusát. Mély szakadékok nyíltak.

A gyerekek, a család jó hídverő. Előkerül néhány fotó. Főként a nők tárcáiból. Bájosan szétfutó gyermekmosolyok, égre emelt kamasztekintetek. Szüléstörténetek, kamaszlázadások, iskolai sztorik. Nagy lendülettel vetik bele magukat. Biztonságos terület. Valahogy mégis kínos. De hol kezdjék? Miként váltak szét a párt alapítást támogató ívet egykor ugyanazon tollal aláírók útjai?

Talán onnan, amikor az első győzelmet hideg józansággal kívülről szemlélők elléptek a mámorosan sodródók mellől? Vagy amikor a zsíros hivatalokba jutott társuknál kilincseltek hiába? Netán a hivatalos fogadásoknál, amelyeken kedvesen magukhoz intették a körön kívülieket, s a neheztelés árnyalatával a hangjukban kérdezgették sorsuk alakulásáról? Esetleg faggatózzanak a módszerről, aminek révén az egykori csoporttárs hol kampányszervezőként, hol lábosgyár-vezetőként, hol egy közlekedési cég vezéreként bukkan föl újra meg újra? Most a találkozó egyetlen öltönyös alakja. Az elmúlt években sokszor volt kezükben a telefon mindezt firtatni, de végül mindig kinyomták a számot. Minek kérdezni azt, akivel egymásról húzogatták le a közös hálózsákot a balatoni nyáréjszakán?

A ki nem mondott kérdések közéjük zuhannak. Talán már nem is fontosak. S közben befut az egykori charme-os dzsentri. Teljesen ősz. Kopott kabátját veti. Egy sört iszik, nem éhes. Már nem mesél a vidéki birtokról. Bár a ház áll még, de már csak egy szobáját fűtötték a télen. Évek óta nincs munka. Már a feleségének se. Holott egykor a vezérről írt könyvet. Senki nem szól.

A tanár – tán az egyetlen, aki valóban azért szerzett diplomát, hogy tanítson – férje balsorsán kesereg. Moszkvában végzett, még csak be sem hívják állásinterjúra. A sikeres vállalkozó szélre ül, onnan kérdezgeti az örök lázadót. Aki summázva tekint körbe: kissé eltávolodtam az emberektől – mondja –, mindenki csak a másikat lesi, s közben észre se veszi, ő mivé lett.

Néma csend. Az irodalomtörténet doktora merészen kér még egy sört, mert ma felejteni akar. Nem gondolni a végrehajtóra, gyermekei majdani tandíjára, társa dologtalanul őrölt napjaira. S int egy másik is: sört ide. Majd egy harmadik. A pincér arca felragyog. Mégis jó nap lesz ez mai.