A Cozma-ítélet visszhangja
A jogállamiságra mintha nem is lenne igény az országban. Arra van, amit sokan annak hisznek: a közösségi jogrendet felülíró, privát igazságérzet elvakult érvényesítésére. Jó dolga lehet így a politikának. A jogállamiság alapértékeit részben nem ismerő, másrészt elutasító társadalom tagjaival azt csinálhat, amit csak akar.
A veszprémi kézilabdázó, Marian Cozma elleni gyilkosság vádlottjainak büntetését másodfokon jelentősen enyhítő ítéletről szóló netes kommentek ugyan nem reprezentatív módon festik a közhangulatot, de elsöprő erejük azért mellbevágó. Az még inkább, hogy sokaknak ez fel sem tűnik, természetes hangja, közlésmódja lett a társadalomnak a vérgőzös felhívás minden korlátozó közösségi szabály kordonbontására.
A Cozma-ügy ítéletének néhány jellemző kommentelését idézem: „Szégyen ez az ítélet, mi lesz velünk magyarokkal?” „ Aki ennyire fél a kisebbségek bosszújától, az ne menjen bírónak.” „Allah tartsa meg Iránt, ahol nem talmudista-judaista törvények szerint döntenek.” „Remélem a következő áldozatuk a bíró hozzátartozói lesznek!”
Kulturáltabb hangon ugyan, de igazságért kiált Veszprém kézilabdaklubja is. A törvényes eszközök mellett tesznek hitet, valójában mégis önmaguk hirdetnek ítéletet, mert az erre a feladatra hivatott bíróság szerintük „elfogadhatatlan és megengedhetetlen” döntést hozott.
A gyászolók, a hozzátartozók indulata érthető. A vagdalkozók, a bírót gyalázók – illene tudniuk, hogy nem egy bíró, hanem háromtagú bírói tanács hozza az ítéletet a táblán – sem a jogrendet, sem az ügyet nem ismerik. A tábla nem ítélhette társtettesként elkövetett emberölési kísérletnek a tényállást, mert az „akarategységet” a történtek folyamatában nem lehetett megállapítani. Márpedig más a minősítés és az abból következő szankció, amennyiben a tettesek együttesen, közös akarattal próbálták volna szegény Cozma életét kioltani. Raffael, Németh és Sztojka magánmegítélését ez persze nem változtatja meg, ők továbbra is ócska, veszélyes bűnözők maradnak a szemünkben.
A bíróság viszont nem tehet mást: a jogszabályok szerint ítél, s csak a bizonyítható tények alapján. Ha nem így tenne, akkor illethetnék alappal gyalázkodó vélemények. Igaz, az elsőfokú bíróság is ezen elvek alapján járt el, s hozott más szellemű ítéletet, mint az őket felülbírálók. Ez talán nem független attól, hogy az elsőfokú bíróságok, amelyek sok tárgyalást tartanak rengeteg tanúval és nagy közönséggel, sokkal könyebben kerülnek a közhangulat hatása alá, mint a fellebbezési bíróságok.
Ahogy azonban a jog nem lehet a politika szolgálólánya, úgy nem lehet az indulatoké és az előítéleteké sem. A tárgyalóterem nem sportaréna, a tényeket nem erősítheti vagy gyengítheti a skandálók hangereje. Az alkotmányból levezethető jogelv pedig nem engedi meg, hogy aszerint ítélkezzen a bíróság: mennyire volt közkedvelt az áldozat, akinek a halála egyébként megrendítő, s nagyon fáj mindenkinek.
