Jó néhány szenvedélyes cikkben méltattuk már azt a gyalázatos törekvést, hogy az új magyar kasztrendszer aljára szánt gyerekeket úgy hajítsák ki 15-16 évesen a közoktatásból, hogy véletlenül se szerezzék meg azokat a minimális alapismereteket, alapkészségeket, amelyekkel a következő évtizedekben valami esélyük lehetne a munkaerőpiacon. 

El kell azonban számolnunk azzal az ellenvetéssel is, hogy ezeknek a gyerekeknek a jelentős része boldogan menekül az osztályteremből a fizikai munkába, mert az osztályteremben csak szenved, és csak kudarcok érik, a műhelyben, a munkában pedig jól érzi magát, és sikeres. Ez a siker ugyan látszólagos és fölöttébb múlékony a gyorsan változó munkaerőpiacon, mellyel nem fognak tudni együtt változni, de a sikeréhség annál valóságosabb. Abban viszont nem egy évvel tartozik nekik a közoktatás, hanem sokkal.

Az intelligencia mérésére használt leggyakoribb módszer, a Vechsler-teszt tíz tényezővel méri az intelligenciát. Öt méri a szóbeli teljesítményt, öt a cselekvésest. „A szakemberek megegyeznek abban, hogy az egészséges gyermeki fejlődés során a cselekvéses intelligencia az erősebb, ez mintegy hordozója és záloga is a szóbeli intelligencia későbbi kifejlődésének.” Az értelmiségi családokból jött gyerekeknél a szóbeli intelligencia túlteng, ami „nem egészséges, de: a mai – tegnapi – iskolában egyedül hasznos és értékes” (Vekerdy Tamás).

Az iskola a magamfajta kétbalkezes, elkényeztetett, koravén könyvmolyokat fölértékelte, az otthoni, ház körüli munkákba, fúrásba, faragásba, barkácsolásba belenőtt osztálytársaimat meg leértékelte. Az iskola időnek előtte hatalmas, elvont szótömeget zúdít rá a gyerekre. Az otthonról hozott szóbeli intelligencia többlete sokszorosan értékesül, a cselekvéses intelligencia többlete minimálisan. Így sokszorozza meg az iskola és kivált a magyar iskola a társadalmi különbségeket. Mielőtt a cselekvéses intelligenciájukban erősebb gyerekek szóbeli intelligenciájuk elmaradását kamaszkoruk körül behoznák, már rég el vannak ásva. Megtörték őket a kudarcok, rajtuk a stigma, elhelyezték őket az iskolai társadalom alján, kisöpörték őket szegregált iskolákba, osztályokba. A torz iskolai értékrend jó esélyt teremt rá, hogy a leértékelt gyerek olyan torz, renitens ellenértékrendhez kapcsolódjon, mely fölértékeli őt. Az iskolával, a társadalommal szemben és persze a saját jövőjével, a saját érdekeivel szemben is.

A leértékelt gyerekek útja azután egyenesen vezet a nekik szánt, mihaszna alibiiskolák zsákutcájába és tovább az élet zsákutcájába.

Sok évtizede működnek gyerekbarát iskolák, melyek a gyerek természetéhez igazodnak. Mindahhoz, amit a gyerekek fejlődéséről, a gyermeki intelligenciáról tudunk. Magyarországon ilyenek a központosított, diktatórikus oktatáspolitika évtizedeiben nem működhettek. Remélni lehetett, hogy annak múltán majd fölszaporodnak, példát mutatnak, fölgyorsítják a hagyományos iskola humanizálódásának folyamatát. Ez sokkal kevésbé történt meg, mint ahogy a naivabb lelkek gondolták (pl. én). A mai oktatáspolitikának pedig minden törekvése arra irányul, hogy amennyire megtörtént, azt is elpusztítsák.

Ritka látvány FOTÓ: REVICZKY ZSOLT