Pató Pál gőzöse
A Délmagyarországban – természetesen – sokkal több írás foglalkozott a témával. Én is megírtam azokon a hasábokon a véleményemet. De mert ez nem helyi, hanem országos ügy, s egy, azaz 1 darab ilyen tárgy van már csak az országban, amit ráadásul a Ganz gyártott Magyarországon, meg azért is, mert van egy kis közöm a történethez, tennék némi kiegészítést.
1983-ban beszéltem először a hajóról, s mutattam a tévében intarziás belső burkolatait, kovácsoltvas és rézdíszeit, metszett üvegeit, díszlépcsőjét. „ …a régi híd közelében áll a vízen egy kétkéményes öreg hajó, a Szőke Tisza. Hozzákötve népszerű strand. A hajó maga vendéglő. Belső terei is gyönyörűek. Gondos kezek még a gőzgépét, a hajtóművét is felújították. Kevés megmaradt közlekedési matuzsálemünk egyike…” Egy évvel később, 1984 júniusában már meg kellett fogalmaznom egy kérdést is: vajon „a strand, a bár, az étterem bevételeiből elkülönítik-e azt az összeget, amely a további karbantartáshoz kellhet a jövőben?” Ma is döbbenettel emlékszem vissza arra az interjúra, amit ugyanakkor Kom Ferenc műszaki igazgatóval, a Mahart egyik felelős vezetőjével készítettem. Az egyik kérdés így hangzott: „Szegeden van egy szép, öreg hajó, ma Szőke Tisza névre hallgat, van a Kossuth és van a Petőfi. Hány hajónk van végül is a régiek közül?” És íme a válasz: „ Ez a három. Talán túlzás lenne, hogyha a Szőke Tisza ott úgyis megvan, még amellett még egyet megtartani.” (Bárki ellenőrizheti, mert nyomtatásban is megjelent 1988-ban: Városvédőbeszédek, 190. o.).
A következő műsorban korrigáltam magam, hiszen még megvolt – a Margitszigethez kikötve – a Visegrád mint „állóhajó”, üdültetésre használt kis szálloda. Két évvel később Urbán Lajos közlekedési miniszter felavatta a múzeummá lett Kossuthot a Lánchídnál. Ott elhangzott: „Most meg kell próbálni partnereket szerezni, ha kell, külföldi partnereket ahhoz, hogy a hajó betöltse eredeti funkcióját, és utasokat szállítva, hajózva keresse meg a saját további fenntartásához szükséges költségeket.”
Aztán a Visegrádot is földarabolták ócskavasnak, akárcsak a többi gőzhajót. Az egykéményes Petőfit elvitték Belgrádba felújítani: ott égett le az egész felépítménye. A kis Zoltán mint fűtőkazán szolgált Százhalombattán. Aztán kiderült, ez a legrégebbi megmaradt gőzösünk. A nevét felvette az öreg vízi járművek mentésére, fenntartására létrehozott civil alapítvány, a hajót megvette, elhozta, s ma megtekinthető Neszmélyben, az alapítvány kikötőjében.
Az egyetlen megmaradt nagy gőzhajó, a IV. Károly, miután átvitték a Dunáról a Tiszára, nyugdíjas éveiben úgy szolgálta Szeged lakosságát és vendégeit, hogy (a vízművek mint a hajó tulajdonosa, Szeged városa mint a cég tulajdonosa és a hajót bérlő társaság, amely a diszkót üzemeltette) egyetlen petákot sem költött a folyamatos karbantartásra. Nem csoda hát, hogy aztán „levetették”, mint egy elhasznált, szakadt zoknit. 100 (nem vicc: száz) forintért vette meg a várostól a gőzöst a Tiszayacht Kft.
Én jártam benne még akkor, amikor ott állt a Tiszán kikötve, s akkor is, amikor már mai helyén várta a végső pusztulást. Mind a két állapotában fényképeztem, filmeztem, tapasztalataimat és reménykedéseimet megírtam újságcikkekben (pl. Népszabadság, 1999. október 22. és 2000. augusztus 26.), s be is mutattam a képernyőn, az MTV városvédő műsorában.
Fontos ugyanis ez a „jármű”: a magyar hajózás történetének ez az egyetlen (!) megmaradt kétkéményes gőzöse. Ennek tudatában nemcsak propagáltam a megmentését, de próbálkoztam konkrét módon is segíteni. A Zoltán Alapítványnak ekkora beruházásra, mint amibe ennek a hajónak a megmentése kerülne, nem telik. Már a „megmentés” szó kimondásakor, leírásakor „felhúzom magam”. Nem megmenteni kell valami értékünket, hanem karbantartani, vigyázni rá, okosan használni, hogy tisztességgel hagyhassuk az utódainkra!
Nem csak újságíróként próbáltam segíteni, megfelelő befektetőt keresni. Rávettem a budapesti luxusszálloda, a Gresham-palota kanadai magyar beruházóját, nézzük meg együtt a Szőke Tiszát, reméltem, beleszeret. Odautaztunk, megnéztük együtt. Hitt nekem, és megkezdődtek a tárgyalások a Tiszayacht akkori vezetőjével. Kiderült, úgy hajlandók tárgyalni az eladásról, ha nem viszi el a vevő a hajót, hanem, miután kifizette annak a 100 forintnak a többszázezerszeresét, őket bízza meg a felújítással! Vagyis nem voltak finnyásak: igen sokat akartak keresni az üzleten. Ami aztán így el is maradt.
Van egy régi mondás, még „az átkosból” való: a kapitalizmus mozgatórugója a haszon, a szocializmusé az irigység. Igaz lehet, de Magyarországon még hozzácsatolható az „ej, ráérünk arra még…”
A régi hajók szerelmesei megpróbálták most az utolsót éppen megelőző pillanatban megmenteni az éppen elsüllyedő hajóremeket. Eddig nem sikerült, s pusztán lelkesedésből nem is megoldható a harmincévnyi gondatlanság után mára túl naggyá vált feladat. A Szőke Tisza valami komoly állami áldozatvállalás, valami hirtelen érkező csoda nélkül elpusztul, s csak egyes alkatrészeit „mentik meg” és mutogatják majd valamely gyűjtemény kincseként. Úgy, mint a középkori, avagy reneszánsz magyarországi kultúra, építészeti örökség egy-egy faragványát, annyit, amennyi a török hódoltság százötven éve után még megmaradt. De nem kell nekünk török ahhoz, hogy elpusztuljanak értékeink, megoldjuk magunk is. Társunk ebben az idő és az ő „vasfoga”.
Van egy eredeti plakátom, bekeretezve lóg otthon a falon, amin ez a hajó – akkori nevén, mint Sas – látható Budapest és Bécs közötti menetrendjével együtt. A Luzerni-tavon, sőt a Mississippin ma is menetrendszerűen járnak a gőzhajók (vagy gőzhajóutánzatok) a turisták legnagyobb örömére. Miért ne lehetne Magyarországon is egy legalább, mely erre a munkára fogható? Az is elhangzott azon a bizonyos üzleti tárgyaláson, hogy a város ragaszkodik ahhoz, hogy a hajót ne vigyék el, vissza a Dunára, maradjon Szegeden, a Tiszán. Nem is lett volna – gondolom most, utólag – ezzel semmi baj, ha megoldják a mentő, helyreállító akciót helyben. De most nem Szeged, nem a Tisza, hanem Magyarország egyetlen nagy gőzhajója pusztul el, s erre még az sem ír, ha megtaláljuk, megnevezzük a felelősöket!
A szerző újságíró
