A kapitalizmus fogalmát olyan gazdasági rendszerre szokás használni, amelyben a tőke magánkézben van, és magánemberek rendelkeznek vele: a tőke tulajdonosai ítélik meg, miként lehet a legjobban hasznosítani, és ugyancsak ők vehetik igénybe a vállalkozók és innovátorok előrelátó és kreatív ötleteit. Az egyéni szabadság és egyéni felelősség eme rendszere kevés teret hagy a kormánynak, hogy befolyásolja a gazdasági döntéshozatalt: a sikert a profit jelenti, a kudarcot a veszteség. A vállalatok csak addig tudnak fennmaradni, amíg a szabad egyének hajlandók megvenni áruikat, egyébként igen gyorsan eltűnnek az üzleti életből.

A kapitalizmus a XIX. század első évtizedében vált uralkodóvá, amikor már hasznosítani tudta a találmányok özönét. Azok a társadalmak, amelyek alkalmazkodtak a kapitalista rendszerhez, példátlanul gyors ütemű fellendülést mutattak, széles körben kielégítették a foglalkoztatási igényeket, a világ csodájának számító gazdasági növekedést produkáltak, ami végül mégis tömeges nyomorhoz vezetett.

Mára a kapitalista rendszer korrupttá vált. A végrehajtó állam a maga kezébe vesz minden felelősséget, hogy mindent maga felügyeljen a középosztály bevételeitől a nagy cégek gazdaságosságán át az ipari haladásig. Ez a rendszer azonban nem kapitalizmus, hanem inkább egy olyan gazdasági rend, amely a XIX. század végi bismarcki, illetve a XX. századi Mussolini-féle korporativizmushoz vezet vissza.

A korporativizmus különböző módokon hirtelen véget vetett annak a dinamizmusnak, amely használt a munkahelyteremtésnek, a gyorsabb gazdasági növekedésnek, a nagyobb lehetőségeknek és a társadalmi integrációnak. Ez a rendszer tespedt, haszontalan, inproduktív, ám jó kapcsolatokkal bíró cégeket tart fenn az új, dinamikus hazai és külföldi cégek kárára, és olyan deklarált célokat kerget, mint a iparosítás, gazdasági fejlődés és nemzeti nagyság, szemben az egyén gazdasági szabadságával és felelősségével.

Ma a légitársaságokat, az autógyártókat, az agrárvállalkozásokat, a médiát, a befektetési bankokat, a hedge fundokat stb. egy ponton túlságosan fontosnak tartják, hogy a szabad piacon maguktól szétporladjanak, ezért a „közjó” nevében segítő kezet kapnak a kormánytól.

A korporativizmus ára mindannyiunk számára látható: nem működő vállalatok, amelyek annak ellenére fennmaradnak, hogy képtelenek ellátni feladatukat; széteső gazdaság lassú növekedéssel, munkahelyek hiánya, szűkös lehetőségek a fiatalok előtt; e problémák orvoslására tett erőfeszítésekbe becsődölt kormányok; az anyagi javak egyre fokozódó összpontosulása azok kezében, akiknek elég jó kapcsolataik vannak ahhoz, hogy a társadalmi játszma győztes oldalán álljanak. Ez az erőeltolódás az állami hivatalnokok javára, a tulajdonosok és az innovátorok rovására a kapitalizmus antitézise. E rendszer védelmezői és haszonélvezői mégis veszik a bátorságot, hogy minden bajért a „felelőtlen kapitalizmust” és a „szabályozás hiányát” okolják, amelyek szerintük szigorúbb felügyeletért és szabályozásért kiáltanak. Ez valójában a korporativizmus és az állam szerepének erősítését jelenti. Valószínűtlennek tűnik, hogy egy ilyen katasztrofális rendszer fenntartható legyen. A korporatista modell értelmetlen a világ legszabadabb árupiacát és szellemi fórumát, az internetet használó, azon felnevelkedő ifjú nemzedék számára. A siker vagy kudarc az interneten a legjobb értékmérő a szabad piac számára: például a közösségi weboldalakon az emelkedés, illetve a zuhanás szinte azonnali, attól függően, hogy a cég mennyire képes kiszolgálni vásárlóit.

Az olyan oldalak, mint a Friendster és a MySpace számára még a magánszféra sem szent a haszon érdekében, a felhasználók meg állandóan azzal büntetik őket, hogy átpártolnak viszonylag biztonságosabb oldalakhoz, mint a Facebook és a Twitter. Nem volt szükség kormányzati szabályozásra, hogy ez az átmenet megtörténjen: valójában a modern korporatista állam ugyanezzel kísérletezett, ma az adófizetők pénzével támogatnák a MySpace-t, és azzal az ígérettel, hogy „megreformálják” a személyes adatok kezelését.

Az internet, mint a gondolatok nagyjából szabad fóruma, nem hajlik a korporativizmusra. Azoknak az embereknek, akik a világháló által az eszmék szabad versenyén és decentralizációján nőttek fel, már idegen kell hogy legyen a nagy cégek és iparágak állami támogatása. A hagyományos médiában sokan ismételgetik a régi szöveget, hogy „ami jó az X cégnek, jó Amerikának is”, de nem valószínű, hogy ezzel népszerű lesz a Twitteren. A korporativizmus legitimációja együtt kopik azoknak a kormányoknak a gazdasági állapotával, amelyektől függ. Ha a politikusok képtelenek eltörölni a korporativizmust, az államot maga alá temeti majd az adósság és a hiány, és a kapitalista rendszer ismét kiemelkedhet majd a hiteltelenné vált korporatista romhalmazból. A kapitalizmus szó újra igazi jelentését fogja hordozni, s nem azt, amit a korporatisták azért ragasztottak rá, hogy megbújjanak mögötte, a szocialisták meg azért, hogy lejárassák.

Saifedean Ammous, a libanoni Amerikai Egyetem közgazdászprofesszora és a Columbia Egyetem Kapitalizmus és Társadalom Központjának kültagja.

Edmund Phelps, a központ igazgatója, a 2006. évi közgazdasági Nobel-díj jelöltje. ©Project Syndicate