Ezzel párhuzamosan kérték fel Navracsics Tibort arra, hogy vizsgálja meg a támogatások Erzsébet-kártyán történő kifizetésének lehetőségét.

Az ötlet nem új. A szociális kártya bevezetésére és országos elterjesztésére már 2009-ben próbálkoztak egy népszavazás-kezdeményezéssel. Ezt akkoriban az Országos Választási Bizottság elutasította, mondván, „a kérdés értékítéletet is tartalmaz, mely azt sugallja, mintha a segélyezettek a segélyeket elsősorban alkoholra, cigarettára és uzsorára költenék”. Tavaly a Jobbik szorgalmazott hasonló rendszert; akkor még a Fidesz nem állt mellé, de most úgy tűnik, elérkezettnek látja az időt arra, hogy rendre nevelje a költekező szegényeket.

A javaslat cinikus, mert megtévesztő, és így első pillanatban sokak szimpátiáját elnyerheti: „hát persze”, mondják, így majd kenyeret és tejet vesz a segélyen a gyerekének, és nem mindenféle bűnös célra használja. Csakhogy a valódi döntés a nélkülöző családokban jellemzően ott húzódik, hogy egyáltalán mennyit tudnak élelmiszerre, gyógyszerre, ruhára költeni. Az immár kormánypolitika szintjére emelt előítéletek igazságát a vonatkozó kutatások cáfolják. Ezek szerint ugyanis a nélkülözők elsöprő többsége, amit tud, a gyermekekre költi. A jegyrendszer ott sem megoldás, ahol ez másképp van. Ezért sem élvezi az elképzelés a szociális szakma támogatását, sőt, keményen bírálatok tárgya. Nem is csupán arról van szó, hogy a támogatások felhasználásának korlátozásával a törvény előtti egyenlőség brutálisan sérül. Innen kezdve ugyanis lennének olyanok, akik szabadon rendelkezhetnek jövedelmük felett, és lennének, akik nem. Az a tény pedig, hogy a segélyek közpénzből származnak, nem jelenti azt, hogy a segélyt kapó embereket korlátozni lehetne abban, mire költik azt, ami a törvény szerint jár nekik. Amúgy évről évre kevesebbet. Ha ezt a logikát követnénk, akkor következő lépésben majd a közszolgák, a köztisztviselők, a kormánytisztviselők, sőt az országgyűlési képviselők számára is sorvezetőt kellene készíteni arról, mire költhetik az adófizetők pénzét. Az nem érv, hogy aki segélyen kénytelen élni, az nem dolgozik meg a pénzéért: az esetek döntő többségében azért nem dolgozik, mert nem kap munkát. Ha pedig olyan kap segélyt, aki nem is rászoruló, akkor nem az a gond, hogy mire költi, hanem az, hogy egyáltalán hozzáférhetett a támogatáshoz – ezen jegyrendszer nem segít egy szemernyit sem.

Sokan feszegetik, hogy mi van, ha olyanok kapnak támogatást, akik nagy arányban alkoholra és cigarettára költik a segélyeket, vagy „eljátékgépezik” azokat?

Az alkoholizmus a teljes népesség vonatkozásában súlyos probléma Magyarországon, de egy 2007-es, Állami Foglalkoztatási Szolgálat által végzett felmérés adatai szerint a szociális segélyben részesülők csupán öt százaléka küzd súlyos alkoholproblémával, ami nem több az országos átlagnál. Vajon az ő megrendszabályozásuk lenne a cél? Ha valaki tényleg alkoholista, vagy játékszenvedélye van, azon a jegyrendszer nem segít, a gyógyítás annál inkább. Ha ugyanis korlátozzuk a költését, ő még ugyanolyan szenvedélybeteg marad, annak minden egészségi és társadalmi következményével együtt. Az ilyen természetű problémák az egészségügyre tartoznak, jól felépített családsegítő és krízisközpontokat feltételeznek, és ha a kormányzat valóban aggódik a magyar emberek egészségi állapotáért, ne vonjon ki több pénzt az egészségügyből. Ha a játékgépfüggők költéseinek megrendszabályozása lenne a cél, ugyanígy téves úton járnak: aki függő, meg fogja teremteni a lehetőséget arra, hogy a függés tárgyához jusson –jobb esetben eladja majd olcsóbban az utalványát a feketepiacon, rosszabb esetben erőszakos úton szerzi meg azt, amire a betegsége miatt szüksége van – ez a függés lényege. Az viszont biztos, hogy nem csak ők árulnák a jegyüket, a hírek szerint a bekerülési érték 70-75 százalékán. Hanem sokkal többen. A rászorulók körében aKSH szerint is a legnagyobb kiadási tétel az élelmiszerek köre (31%), a második legjelentősebb a lakásfenntartás (29%), a harmadik pedig a közlekedés (8%). Kérdés, mire lehetne beváltani a jegyeket? Ha csak ételre, akkor a kizárólag segélyen élők miből fogják kifizetni a rezsit, hogy jutnak el állásinterjúra, hiszen semmilyen készpénz felett nem rendelkeznének. Hát a feketepiacon eladott jegyek árából, természetesen. De még ha megosztva, utalványban és készpénzben kapnák meg, akkor is több gondot, mint könynyebbséget okozna a túlbonyolított, magas bevezetési és működtetési költségekkel járó rendszer – ami kétségkívül jól jönne annak, akinek a boltjaiban több százmilliárd forintnyi segélyt költenének el, de rosszul járna nagyjából mindenki más. Ugyan mihez kezdenének a kistelepüléseken, aprófalvakban élők a jegyekkel? A sokszor igen szerény körülmények között élők jellemzően más stratégia szerint költik el a jövedelmüket, mint a városiak: ha van, piacra járnak, de sokszor egymástól, közvetlenül a termelőtől vásárolnak, és mindezt azért, mert így tudnak életbenmaradni.Még ha be is szállnak üzletláncok a rendszerbe, továbbra is igaz: nem éppen ők árulnak a legolcsóbban. A falvakban jellem zően monopóliumban lévő helyi boltok sokkal drágábbak, mint a helyben termelt élelmiszerek, és nyilván nem véletlen, hogy a Fidesz-közeli CBA már nagy betűkkel hirdeti, hogy ő bizony Erzsébet-kártya-elfogadó hely. Ők lennének az ötlet igazi nyertesei.

Ha az uzsora miatt aggódnak, értsék meg: az uzsora egyedüli biztos ellenszere a szociális biztonság, amit ez a javaslat egyáltalán nem szolgál. Ha a gyermekekért aggódnak, akkor elsősorban a gyermekek korai fejlesztésére vagy napközbeni ellátására kéne nagyobb hangsúlyt fektetni. Ha a szenvedélybetegekért, akkor a szenvedélybetegek részére nyújtott szociális és egészségügyi szolgáltatásokat, például az addiktológia szervezetrendszerét kell javítani. Ha pedig úgy gondolják, hogy a magyarok, kiváltképpen a nélkülözők, nem elég tudatosak a pénzügyekben, pénzügyi gazdálkodási képességeket fejlesztő programokat szervezzenek. Egy biztos: mindenképpen szakmai konszenzuson alapuló, rendszerszintű megoldásra van szükség. Aztán pedig politikai elköteleződésre a szegénység csökkentésére; ennek keretében a munkanélküliség, az alacsony iskolázottság és a rosszminőségű közszolgáltatások javítására –és nem a probléma gyökerének megtagadására, politikai haszonszerzéssel kecsegtető látszatmegoldások sorára.

A szerző az LMP országgyűlési képviselője