Az még csak érthető volna, hogy dicsérve saját portékáját, Orbán Viktor hétfői brüsszeli előadásában az országról mint a jövő Európájának kísérleti laboratóriumáról beszélt, bár megtorpannánk azon, szeretünk-e mi ebben a laborban nyulak lenni. Ám azon a panaszon már végképp megakadunk, miszerint a kormány tavaly ősz óta az IMF-tárgyalásokra vár, miközben az ugyanakkor jelentkező Belarusz, Egyiptom, Pakisztán és Csád már megkapta a pénzt.

Az unió nem érti, mit nem ért vagy mit nem akar érteni a kormányfő: azok a laboratóriumok nem az unió részei, így beleszólása sincs az IMF hiteleibe, ám más a helyzet egy klubtag magyar laborral, amelyre az IMF és az EU egyezsége nyomán más szabályok érvényesek. Itt az unió szava az elsődleges. Ehhez az értetlenséghez képest eltörpül a mi értetlen szorongásunk, hogy vajon mit keresünk egyszer csak a Belarusz, Egyiptom, Pakisztán, Csád támadósorban.

Innentől kezdve viszont lehet azon meditálni, mennyire veszik/vehetik komolyan Orbán ugyanebben a beszédben megfogalmazott uniókritikáját, legyen bármilyen racionális magva is annak. Mert van. Igaza lehet ugyanis a kormányfőnek, hogy a magyarok – persze a kormány EU-ellenes szabadságharcának dacára – 65 százaléka elkötelezett az uniós tagság mellett, miközben az EU némely régi tagállamában vészes méreteket ölt az EU-ellenesség.

Igaza lehet, ha hiányolja az adekvát válaszokat az unió legnagyobb problémájára, hogy tehát globális szinten romlik a versenyképessége, befolyása a világban csökken. Igaza van, hogy Brüsszelnek gyorsabbá kell tennie a döntéshozatalt. Volna éppen mit vitatkozni, milyen legyen a politikailag, gazdaságilag, pénzügyileg egységes Európa, az átalakuló világpiacon életképes kapitalizmusa.

Viszont az autoriter belpolitikával külpolitikaként házaló orbáni hintázás teljesen hiteltelenné teszi a kritikát „odaát”, abban az Európában, amely amúgy kétségtelenül nehezen szabadul Közép-Európával kapcsolatos történelmi fensőbbségtudatától, de amelynek utóbbi fél évszázadban kiérlelt politikai kultúrája nem tudja és nem is akarja érteni, nemhogy befogadni az „orbáni gondolatot”. Van elég baja éppen azokkal, akikre Orbán hivatkozik: az Európa-tagadó szélsőséggel. És ezt akár politikai zsarolásnak is gondolhatja a kormányfő.

Az a kétarcúság, amelyből Brüsszel megint a konszolidált profilt láthatta kedden, s amelynek másik felét a kormányfő itthoni szabadságharcos megszólalásaiból ismerhetjük, keserű belpolitikai következményekkel jár.

Először azzal, hogy a parlamenti demokráciához még ragaszkodó polgárok oly mértékben gyengülnek el, amilyen mértékben az unió álláspontja keményedik, mert úgy gondolhatják, nem kell kockáztatniuk, az unió majd kikényszeríti a változásokat a hatalomból.

Másodjára pedig azzal, hogy a Jobbik zászlóégetéses unióellenes retorikája még erősebbé válik, hiszen most már nemcsak a demokratikus ellenzék, hanem a jobboldali kormány szemére is vetheti a „hazaárulást és a gyarmati behódolást” Brüsszelnek. Így fest a magyar laboratórium sikeres kísérlete.