Mrs. Thatcher annak idején módfelett türelmesen magyarázta népének, hogy miért van szükség az állami költekezés kordában tartására. Mutatóujját fölemelve megrajzolta a példamutató családi tervezés modelljét: papa-mama eldönti, hogy az óhatatlan költségek (rezsi) veszélyeztetése nélkül éves jövedelmének hány százalékára adósodhat el. A szám, amelyet T.-né kimondott, 4 (négy) volt, pontosan annyi, mint amennyit ő a költségvetési hiányra „belőtt”. Lévén maga is szerényebb keresetű, kispolgári család sarja, úgy érvelt, hogy ha egy hasonló család rendelkezik évi 15 ezer font jövedelemmel, ebből 600 erejéig nyugodtan adósságba verheti magát: abból kijön egy színes tévé meg egy képmagnó. Hitelre, részletre.

A kormánynak úgyanúgy kell élnie, vágta ki az adu ászt, mint ennek a takarékos családnak, nem pedig számolatlanul szórni a pénzt veszteséges állami vállalatok támogatására, s eladósodnia nyakig. Az „addig nyújtózkodj...” példabeszéd akkor és ott jól hatott.

Én magam is olyan tőről metszetten kispolgári környezetben nőttem fel, ahol a körfolyosók lakói roppant szerényen éltek: hitel nem vagy alig lévén még, eladósodni nem tudtak, és otthoni erkölcseik azt is tiltották, hogy átmeneti zavarok esetén egymástól pénzt kérjenek kölcsön. Szüleim szemében a fizetéstől fizetésig számolt családi büdzsé áthágása és az így keletkezett lyuk kölcsönnel való betömése eredendő bűnnek számított, melybe beleesni nem óhajtottak, nem is estek.

Egyvalaki lógott ki ebből a körből: egy élni vágyó, sokat dohányzó, kávézó, kozmetikumokra sokat költő, olykor a jobb italokkal is intenzíven barátkozó (gyerektelen) házaspár, mely úgy hónap 22-én kifutott a pénzből, s elindult a szomszédokhoz tarhálni. Egy ezressel mindig kijjebb voltak abból a 3-4 ezerből, amit megkerestek; jövedelmük 25 százalékára kellett eladósodniuk, hogy a nívót tarthassák.

Anyámék undorodva dobtak nekik egy százast (de mindig dobtak), majd kioktattak engem, hogy mekkora szégyen a koldulás. Más szomszédok vélhetően többet adtak, megint mások kevesebbet (volt, aki csak egy ötvenest), de a végén A. bácsi és A. néni csak összeszedte a pénzt.

A házaspár – mutatis mutandis – olyan kiadásokba verte magát, mint az Orbán-kormány, ám utóbbihoz hasonlóan nem annyira költekezésének a visszafogásával, mint bevételeinek tarhálásos növelésével remélte visszaállítani pénzügyi egyensúlyát. Igaz, kevesebb kreativitással, mint amaz. S mivel igaznak bizonyultak a híresztelések, hogy valamennyi be- és kifizetésünkön át a telefonálásig milyen új forgalmi adók várnak még ránk, reinkarnálódott A. bácsiék modellje, csak milliárdos szinten.

Itt egy tízes, ott egy ötvenes, amott egy százas, ahol lehet, „vámolunk”; csak kijön a végén a bevételi többlet.

Ám, hogy el ne felejtsem: A. bácsiék, ha késlekedve is, de megadták, amit összetarháltak, végtére is ők nem „el-” hanem „felvették” a pénzt.

Tízmillió magyarnak ilyen esélye nincsen.