Orbán: húsz év bűne

 „Hiába is tagadnánk, mindannyian a Kádár-korszak gyermekei vagyunk. (...) A politikai megbízhatóság garantálta karrier elmosta a tehetség, a műveltség, a szorgalom anakronisztikus egyenlőtlenségeit, s szinte mindenkit pusztán végrehajtó szerepre kárhoztatott. Így magától értetődően működött az önfelmentés felelősségelhárító mechanizmusa. Ez utóbbit a rendszerváltó pártok egy része is gördülékenyen alkalmazza: nyilait előszeretettel lövi ki a múltra, a Nemzetközi Valutaalapra, a Közös Piac diszkriminatív intézkedéseire, ugyanúgy, mint az általuk átkosnak becézett időszakban, amikor a »fokozódó imperializmus«, később a »begyűrűző kapitalizmus« volt minden bajunk legfőbb okozója… Jövendő helyzetünket a világban az dönti majd el, hogy képesek leszünk-e felnőtt módon válaszolni a bennünket ért kihívásokra. Az, hogy adottak lesznek-e a feltételek (anyagi függetlenség, kiszámíthatóság, világos játékszabályok, esélyegyenlőség) a valódi állampolgárrá váláshoz. (…) A rendszerváltás után azonban független polgárság helyett államtól függő tulajdonosi réteg, független szakértői réteg helyett függő állami adminisztráció, független értelmiség helyett (a túlsúlyos állami mecenatúra miatt) függő értelmiség jött létre. A politika mint elnehezült vízfej nehezedik a magyar társadalomra, s nem engedi érvényesülni a társadalom produktív erőit. A magyarok számára célravezetőbb, ha megmarad a társadalomban a jó öreg messianizmus: bizonyára lesz, aki Kossuth apánk, Kádár apánk örökébe lép…”

Amikor e sorokat írtam, 1994-ben (Magyar egér, Belvárosi Kiadó) még nem sejtettem, hogy lesz ez még rosszabb is. Sokkal rosszabb. Mert akkor még nem kerítette hatalmába az egész magyar társadalmat a feneketlen gyűlölet. A társadalom nem volt ennyire megosztott és kirekesztő, még működött valamiféle szolidaritás. Szinte minden párt célkitűzései között szerepelt, hogy a fejlett nyugat-európai civilizációk felé közelítsünk: előkészítsük az Európai Unióhoz való csatlakozást, parlamentáris demokráciát s a magántulajdon primátusán alapuló piacgazdaságot hozzunk létre.

Orbán Viktor a húszas éveit élte ekkor, meggyőződéses liberális és piacpárti volt, a Nyugat ifjú kedvence. Ma a negyvenes éveiben jár. Az egyetlen politikus, aki mindvégig pártja első számú vezetője. A többi pártban elnökök jöttek-mentek. Orbán Viktor most hatodik évét tölti hatalmon, s minden valószínűség szerint még kettőt fog. Nyolc év még egyetlen kormányfőnek sem jutott a rendszerváltás utáni Magyarországon, Gyurcsánynak, a nagy ellenfélnek is csak mintegy öt. Ebből az utolsó kettő már a „béna kacsa”, az őszödi beszéd utáni időszak volt, amikor a koalíciós, a párton belüli ellentétek, aztán a szociális népszavazás alig engedett számára mozgásteret.

Orbán nemcsak hatalmon, hanem ellenzékben is döntő befolyással bírt a magyar és a határainkon túli magyarok politikájára. Már 2002-ben, az elvesztett választásokat követően meghirdette az „aki nincs velünk, ellenünk van” politikáját. A megosztás mestere: nemcsak a határainkon belüli, hanem a határainkon túli magyarokat is sikerült egymásnak fordítania (minek következtében ma egyetlen magyar politikai párt sem játszik jelentős szerepet Szlovákiában és Kárpátalján), azt is elérte, hogy a különféle pártcsaládokhoz tartozó európai pártok is egymásnak essenek Magyarország kapcsán. Kis túlzással (?) Orbán az egész világot, sőt magát a világűrt is képes lenne megosztani, ha alkalma és ideje volna rá…

A mindenáron győzni akarás nála az ellenfél totális megsemmisítésével, sárba tiprásával, kegyetlen karektergyilkossággal párosul. Még soha nem nyújtott békejobbot senkinek, sohasem vallotta be, hogy tévedett, nem vállalt nyílt színen kompromisszumot, hiszen ez nála a gyengeség jele lenne. Jól tudja, hogy (hosszú évek „gyenge” szoclib kormányzása után) az erős központi hatalom ma pozitívumként hat a parlamentáris civódásokba, tüntetésekbe belefáradt társadalom számára. Azt is tudja, hogy kevesen emlékeznek arra, a „felfordulások” gerjesztője sok esetben éppen a Fidesz volt, „szabadságharcnak” titulálva a Kossuth tér megszállását. Mintha valaki a juhász háta mögött szétzavarná a nyájat, és aztán kidüllesztett mellel söpörné be a dicséretet, amikor újra összetereli.

A kétharmados többséggel nem volt nehéz megteremteni az új, erős központi hatalmat, ami (az előző kormányhatalmaktól eltérően) mindenre kiterjed: a gazdaságtól kezdve az oktatásig, a kultúráig és a sportig. A rendszerváltozás óta még egyetlen kormányfő sem vetemedett arra, hogy egy személyben nevezze ki az Operaház igazgatóját, beleszóljon futballcsapatok edzési tervébe, vagy egyetemi oktatói kinevezésekbe. A totális államhatalom ördögi precizitással felépített rendszerében mindenki a kormánytól, közelebbről Orbán Viktortól függ: legyen az közszolga vagy „független” vállalkozó. Előbbi bármikor kipenderíthető, utóbbi nem kap megrendelést, ha renitenskedik. (Nem véletlenül sertepertélnek még a magyar oligarchák is állandóan Orbán Viktor körül.)

A közbeszerzések, az EU-pénzek osztogatásának még az eddigieknél is átláthatatlanabb rendszere lehetetlenné teszi a versenyt, helyette egyfajta hűbéri viszony jön létre. Mindez kontraszelekcióhoz, szervilizmushoz, az egész társadalmat átható félelemérzéshez vezet. A rettegés szinte tapintható: egyre kevesebben vállalják véleményüket, mióta politikai szereplésért néhányan állásuk elvesztésével fizettek. A vállalkozói szférát nemcsak megrendelések megvonásával lehet sakkban tartani, hanem egy kiadós adóhivatali vizsgálattal is: szinte nincs olyan vállalkozás, amelyen ne lehetne valamiféle fogást találni. „A gyanakvás országában mindenki vesztes” – fogalmazta meg találóan Esterházy Péter.

Az ellenzék labdába sem tud rúgni, nemcsak számát tekintve, de abszolút amatőr is hozzájuk képest. Mindez alapjában megmérgezi a társadalmi légkört, s táptalaja a bűnbakkeresésnek, belföldön és külföldön egyaránt. A kettős beszéd, a „kiskapuzás”, valamint a (közmédia segítségével) rutinosan gyakorolt hazudozás (erre csak egy példa a Schmitt-ügy) példaértékű technikává növi ki magát a társadalom különféle szegmenseiben: ha nekik szabad, nekünk miért nem? S mivel ezek a technikák már a Kádár-rendszerben is beváltak, újabb évtizedekre vethetik vissza a valódi nyugati típusú polgárosodást. Az ellenzékben minden erővel akadályozott, de akkor fokozatosnak szánt reformok most földcsuszamlásszerűen zuhannak ránk, lehetetlenné teszik a gazdasági növekedést, hosszú időre stagnálásra ítélve az országot.

Orbán „sallereinek” köszönhetően alig veszünk részt a fontos európai döntések előkészítésében, kimaradunk a vitákból, nem tudjuk befolyásolni annak az Európai Uniónak a működését, amelyhez (egyelőre még) tartozunk. A Bajnai-kormány ügyes és meggyőző tárgyalási technikával elérte, hogy a GDP-arányos államháztartási hiány 2,5 százalék helyett 3,9 százalék lehessen, Orbánnak viszont olyan kemény büntetést sikerült „kiharcolnia”, amit eddig még egyetlen ország sem kapott!

Külföldi ismerőseim kérdezik: Hogy válhatott Magyarország a rendszerváltozás mintaországából sereghajtóvá? Válaszom: az első számú bűnös a húsz éve tartó – Sárközy Tamás szavait idézve – „abnormális politikai hidegháború”. S ennek első számú gerjesztője: Orbán Viktor.

A szerző publicista, volt egyetemi oktató

Top cikkek
Érdemes elolvasni
Vélemény
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.