Doros Judit: Té-té-té
Boldog lélek, akinek a három „té” betűről egy hajdan közkedvelt ifjúsági műsor, a Tízen Túliak Társasága jut eszébe, s nem egy másik, már rég elfeledni vágyott jelzőcsoport.
Tiltott. Tűrt. Támogatott.
A hatalomnak a kultúrához való viszonyát határozták meg ezekkel az igen egyszerű szavakkal, dobozba űzve – lightosabb esetekben megbízható elvtársaknak zárt körű mozielőadáson levetítve – filmeket, fiókba parancsolva kéziratokat, elhallgattatva költőt, írót, színészt, rendezőt, festőt vagy épp humoristát.
Tévedünk, ha azt hisszük, a múlté mindez, s magunk mögött hagytuk a listás időket. Az Egriugyek.hu portál nemrég adta hírül, hogy tavaly „egy köztudottan baloldali, országosan ismert művészt” tiltottak el egy egri fellépéstől. A Középkori Piactér elnevezésű rendezvényen emiatt nem szerepelhetett Székhelyi József Villon-előadásával. A városi önkormányzat kulturális és idegenforgalmi bizottságának ülésének jegyzőkönyve szerint a fideszes bizottsági elnök ott arról beszélt: a város lakói közül többen jelezték, nehezményezik „a Himnuszt kiforgató” művész fellépését.
Mire a szervezők felvetették – ironikusan vagy halálosan komolyan, erről nem szól a fáma –, hogy szakmai munkájukat megkönnyítené, ha a bizottság listát készítene az Egerben nemkívánatos művészekről. A városháza persze az ügy kipattanása után azonnal cáfolt, és szépíteni igyekezett, mondván, „nem komoly felvetésként” hangzott el a tiltólista gondolata, nem is igazán jegyzőkönyv az a jegyzőkönyv, inkább afféle emlékeztető, Eger pedig „nem a kicsinyes kultúrcenzúra, hanem a Kultúra Magyar Városa”.
Ha ők mondják....
De azért azt ne higgyük, hogy ez tipikusan és jellegzetesen egri történet. Ez legfeljebb annyiban az, hogy kibukott, napvilágra került, s botrány lett belőle. Kipárnázott ajtók mögött biztosan kapott egy kis fejmosást a bizottsági elnök meg a listát emlegető, kultúraszervező önkormányzati alkalmazott. Na persze nem azért, mert Székhelyi József nevét törölték a fellépők listájáról – ezzel bizonyára egyetértett a hatalom, másképp azóta már nyilvános közleményben kértek volna elnézést a művésztől és a közönségtől egyaránt.
Hanem a bénázásért.
Hogy nyoma maradt.
Ezt nem így szokták, máshol a nevet ki se kell mondani – jegyzőkönyvben leírni meg pláne nem! – a kultúraszervező magától is tudja, hogy egy-egy városba kiket hívhat meg és kiket nem. Vagy ha mégis bizonytalan, hát megkérdezi halkan, hogy mások meg se hallják, „Pistukám vagy Irénkém – vagy Tónikám és Ibolyám –, aztán őt szabad-e?”
S kicsit pironkodik, amiért ujjbegyét nem tartotta elég intenzíven a kultúra ütőerén.
