A magyar közvélemény nagyobbik fele zavarban van. Riadtan érzékeli, hogy az Orbán-kormányra kartácstűzként zúdulnak az IMF-fel folytatandó hiteltárgyalások puszta felvételéhez kötött feltételek; azt azonban nem érti, hogy e feltételek milyen fokon politikaiak és/vagy gazdaságiak, pénzügyiek, s hogy e két kondícióhalmaz miért keveredik látszólag folyamatosan egymással.

Nem keveredik. A képlet egyszerűbb. Az Európai Bizottságnak aggályai vannak az Orbán-kormány jogalkotásának egészével szemben, és ezekben az aggályokban az IMF-nek – saját gazdaságpolitikai kikötésein túl – osztoznia kell, akár akar, akár nem.

A magyar elöljárók csak hónapokkal az IMF-hez való „visszafarolás” (2011 novembere) után kötötték a közvélemény orrára, hogy létezik egy szabály, miszerint uniós tagországnak a bizottság bólintása nélkül az IMF nem folyósít hitelt. Ha létezne tisztességes kormányzati kommunikáció, akkor Orbán emberei ez év első hónapjában elmondták volna az embereknek, hogy a pénzügyér finn biztos, Olli Rehn már január 20-án tudomására hozta az IMF-hitel ügyében illetékes miniszternek, Fellegi Tamásnak: aggályaik a magyar demokrácia minőségére és a politikai kultúrára „is” kiterjednek. Féltik a demokrácia és a szabadság alapelveit, és „nem csak technikai jellegű változtatásokat” kérnek. Mindezt nem lapunknak kellett volna felfednie e napokban.

Most április vége felé közeledünk, és se pénz, se posztó. Folyik a vita az unióval, hitem szerint nem a legjobb hangulatban. Az unió többet kér, mint amennyit az Orbán-kormány teljesíteni hajlandó. Az álláspontokat a szó politikai értelmében „egy világ” választja el egymástól. Ehhez járul, hogy Orbánék a szuverén magyar akaratot állítják szembe az unió jogi és demokráciakoncepciójával, és amikor ütközés van, teljesen szükségtelenül kakaskodnak, sértegetnek. A bizottság elnöke, Barroso kétszer is kapott a fejére a magyar miniszterelnöktől: először, amikor (Hillary Clintonnal együtt) hiába kérlelte „nyomatékosan”, hogy tavaly karácsony után ne nyomja át a parlamenten a vitatott sarkalatos („hatalombebetonozó”) törvényeket, átnyomta; másodjára pár hete, amikor azt hallotta Budapestről, hogy az ő mentalitásával egy „vidéki kócerájt” se lehetne irányítani.

Durva hiba volt az új magyar alaptörvénynek, valamint az igazságszolgáltatás reformjának a – köztiszteletben álló – velencei bizottság által megfogalmazott kritikáját (melyet az unió magáévá tett) bizonytalan státusú magánvéleményként lekicsinyelni. A nagyon nagy baj az, hogy szövetségeseink „összerakták a magyar jogi és intézményi rendszerben történt jelentős változásokat” (Rehn), s noha ezt expressis verbis ki nem mondták, értésre adták: gondjuk nem egyes törvényekkel, technikai részletekkel van, hanem – az egész Orbán-rendszerrel, úgy, ahogy van. Mai állapotában Magyarországot aligha vennék fel az unióba. Budapesten pedig úgy tesznek, mintha erről nem tudnának. Pedig Martin Schulz, az EP elnöke megmondta: önök okos emberek, de „ne nézzenek bennünket se hülyének!”. Azaz: látjuk, hogyan alakult ki Orbánnak a „fölösleges vitákat” (fékeket és egyensúlyokat) kiiktató centrális erőtere, annak teljes, autoriter jogi infrastruktúrájával.

Milliók olvasták a Svejket. Emlékeznek arra is, amikor a galíciai kocsmáros sűrű esküdözések közepette elad egy félig döglött tehenet a Monarchia hadseregének, majd hazamegy, és ezt mondja a nejének: „Elzalébn, a katonák hülyék, és a te Nátánod nagyon okos.” Föltételezem, hogy a brüsszeli fejekben több világosság lakozik, mint a K. u. K. hadtáposaiéban.