1994

„Mi hosszú éveken át megfigyeltünk és lehallgattunk titeket. Ismerünk benneteket. Ne engedjétek át a titkosszolgálatokat a szociknak.” 

(Egy magas rangú titkosszolgálati vezető egy SZDSZ-es vezetőnek, 1994 tavasza)

A politikai rendőrség öröksége és az SZDSZ társtalansága 

Az iratnyilvánosság ügye elfedte a titkosszolgálatok tovább élő, a politikát rejtett módon formáló szerepét. A kérdés jelentőségét az SZDSZ sem ismerte föl. Ha azt nézzük, hogy a mindenkori kormány felhasználta-e politikai céljaira vagy eltüntetett-e az előző rendszerben keletkezett titkosszolgálati iratokat, használta-e azokat párton belüli és kívüli politikai versenytársakkal és ellenfelekkel, illetve közigazgatási és gazdasági szereplőkkel szemben, akkor kétségtelen, a titkosszolgálatok működésének demokráciákban legitim határait az 1990 utáni kormányok szinte kivétel nélkül átlépték.

A titkosszolgálatok ügyének a demokratikus rendszer normáinak megfelelő rendezése a politikai akaraton múlott, de 1990 óta kisebbségben voltak azok, akik abból indultak ki: élesen váljon el a korábbi politikai rendőrség tevékenysége, irathagyatéka az új rendszer titkosszolgálatainak, rendőrségének tevékenységétől, ennek archívumi lenyomatától. A korábbi politikai rendőrség dokumentumainak lezáratlan ügye jól érzékelteti a liberális párt politikai társtalanságát.

Az MSZP, az 1990 és 1994 közötti kormány mögött álló jobboldali pártok, majd az azok választóinak átvételére törekvő Fidesz kormányon és ellenzékben egyaránt azon dolgozott, hogy az egykori politikai rendőrség iratöröksége minél inkább elzárva maradjon a nyilvánosság elől, s hogy a titkosszolgálatok határozhassák meg, mire van szükségük a dokumentumokból. Az állomány korábbi tagjainak leleplezése és kiszorítása komoly formában nem merült fel, a szolgálatok átszervezve ugyan, de nagyrészt folyamatosan működtek. A nemzetbiztonsági apparátus vezetőinek 60-65%-a még a kétezres évek közepén is a pártállami időszak munkatársaiból került ki. Az MDF, az MSZP és később a Fidesz is azt kívánta elhitetni, hogy mindez nélkülözhetetlen a titkosszolgálatok és a rendőrség működőképességéhez, így államérdek, hogy a rendszerváltás cezúrája a megvalósítottnál ne érvényesüljön erőteljesebben.

A 90-es választások után a leköszönő Németh Miklós számára összeállítottak egy listát az új parlament politikai rendőrségi ügynöki múlttal rendelkező képviselőiről. Ezen az SZDSZ képviselői közül néhány kevéssé ismert s a demokratikus ellenzékben szerepet nem játszó személy volt, akik rövid időn belül csendben visszavonultak, és kikerültek a frakcióból. A párt felső vezetésében nem voltak állambiztonsági ügynökök vagy besúgók. Ez abból adódott, hogy bár másfél évtizedes működése során a demokratikus ellenzék mindvégig célpontja volt a politikai rendőrség tevékenységének, és hemzsegtek körülötte a besúgók, a szamizdat konspirációs kényszeréből adódóan kitűnt, hogy a legszűkebb ellenzéki garnitúrába nem sikerült beépülni. A demokratikus ellenzék „kemény magjáról” a poloskával felszerelt lakások, a telefonlehallgatások és a nyolcvanas évek bővülő ellenzéki nyilvánosságának külső köreibe beépített informátorok szolgáltatták az információkat a rendőrség számára.

A kormányoldal (MDF, FKGP, KDNP) képviselői közül nagyságrendileg több nevet tartalmazott a dokumentum, s a személyes tapasztalatok még azt is megerősítették, hogy a lista bizony hiányos. A demokratikus ellenzék SZDSZ soraiban ülő szereplője furcsa helyzetbe csöppent: ha jobbra nézett, az MSZP frakciója felé, azt az egyébként kedélyes egykori kerületi apparatcsikot láthatta, aki a szamizdatbutikként is működő lakásának „nem rendeltetésszerű használatáról” szóló határozatot szignálta; ha szembe, az MDF-frakcióra tekintett, ott meg azt a később más pártban magas titkosszolgálati felügyeleti posztot betöltött képviselőt, aki 1989 előtt szorgalmasan érdeklődött nála olyan erdélyi kontaktcímek iránt, ahová szamizdatot vihetne, s aki a nyolcvanas évek végén egészen egy amerikai magyar emigráns szervezet konferenciájáig követte – nem a rendezők megbízásából. Szakértői vélemények szerint az első szabadon választott parlament nemzetbiztonsági bizottsága is erősen fertőzött volt ügynökökkel, olyannyira, hogy még az egyik alelnök is közülük került ki.

A titkosszolgálatokért folyó harc idővel a jobb- és baloldal közti konfliktusok fontos terepévé vált. A szolgálatok vezetőinek egy része, csakúgy, mint a rendőri vezetés, hosszú időn át kétfelé jelentett: az MSZP és előbb az MDF, majd a Fidesz „illetékesei” felé. Ez a politikai helyezkedésben eszközként használt manipulációs szándék következménye volt. Nehezen megítélhető, mikor akarták a titkosszolgálatok önjáróan befolyásolni a politikát, és mikor használta a politika a szolgálatokat saját céljaira: kész helyzeteket kívántak-e teremteni, vagy „csak” megrendelést teljesítettek. Az elmúlt két évtizedből több olyan ügy részletei maradtak tisztázatlanok, amelyekben a titkosszolgálatok érdemi szerepe több mint valószínűsíthető.

A 2006-os választások utáni kormányalakítással felbomlott a békétlen egymásmellett élés kölcsönös elrettentésen alapuló alkuja. De ez nemcsak a Fidesz és az MSZP közötti, hanem az MSZP-n belüli konfliktust is jelentett. Frissen megerősített miniszterelnökként Gyurcsány Ferenc az MSZP egykori reformista utódpárti establishmentjével szemben kívánta pártjában és annak környezetében stabilizálni helyzetét. Míg a 2004-es kormányfőváltásnál érintetlenül kellett hagynia a régi struktúrákat, addig 2006-ban néhány érzékeny ponton belenyúlt az MSZP és a Fidesz bejáratott alkurendszerébe. A titkosszolgálatok kormányzati felügyeletét kivette a régi gárda kezéből, és azt régi bizalmi emberére, később pedig operatív vezetését olyan személyre bízta, aki véget vetett a „két-felé jelentés” és a kiszivárogtatás gyakorlatának. Utóbbit aztán, még a kormányváltás előtt kinevezett utódja feljelentette jogosulatlan adatgyűjtés miatt, s az ebből indult eljárás részben összefonódott azzal, hogy a 2010-ben alakult kormány idején két, az előző években működő titkosszolgálati vezető ellen kémkedés vádjával indult eljárás. A rendőrség felügyeletének a civil kontroll szükségességére hivatkozva történő 2006-os áthelyezése az igazságügyi tárcához, szintén a korábbi kétirányú „bekötöttség”megszakításának – balul elsült – kísérlete volt. Ha ehhez hozzávesszük az MSZP-n belüli pártfinanszírozási csatornák átrendezésére irányuló törekvést, látható, hogy a felszínen a Fidesz és az MSZP közötti, 2006-tól totálissá váló háború egyik – kívülről kevéssé érzékelhető –frontja az MSZP-n belül húzódott.

A Fidesz 2010-es kormányra kerülése után Pintér Sándor belügyminiszterként nem csupán a rendőrséget, hanem a titkosszolgálatokat is felügyeli, ami a rendszerváltás egy szimbolikus döntésének, a két testület elkülönítésének „visszacsinálását” jelenti. Emellett szintén az ő felügyelete alatt létrejött a különleges anyagi és technikai feltételekkel ellátott Terrorelhárító Központ, mely a kormányzati szereplők védelmét is ellátja. A tény, hogy az új omnipotens szervezet vezetőjének Orbán Viktor személyi testőrét neveztette ki, akit egy mozdulattal őrnagyból dandártábornokká léptettek elő, harmadik világbeli mintákat idéz, ahol az autokratikus politikai vezetőnek titkosszolgálati jogosítványokkal fölruházott saját elit kommandója van.