A király beszéde
A pohár lassan telik be. Az állampolgár hosszú ideig tűr, magában mérgelődik, majd hangosabban háborog, végül kikéri magának, aztán elzavarja a politikust a búsba.
De mi van, ha nem teheti? Egy királyt például nem lehet csak úgy elzavarni. A király még rosszabb, mint egy államfő, mert – elvileg – soha nem jár le a mandátuma. Csak viszi a közpénzt, és flancol, mondjuk titokban Botswanába megy vadászni, miközben a világsajtó azon tanakodik, hogy csődbe megy-e az országa az elkövetkező néhány hónapban, vagy kibírja még 2013-ig. Ő meg 20 ezer euróért elefántot akar lőni, ami önmagában is korszerűtlen értékrendre, ráadásul jelentős vérszomjra vall. Az útra csak akkor derül fény, amikor csípőjét töri. Népe a hírre nem aggódni kezd, hanem dührohamot kap.
A spanyol király, aki 1975 óta a demokrácia őre az országban, most fatális hibát vétett, ám meglepő módon ezt be is látta. Hogy a családja, a PR-tanácsadók vagy a monarchia megingása miatt aggódó politikusok győzték meg, már mindegy. Nem menekült hátsó ajtókon, testőrök gyűrűjében, hanem kiállt a sajtó elé, elnézést kért, és megfogadta, többet ilyet nem csinál.
A spanyol társadalom, az első jelekből ítélve, elfogadta a bocsánatkérést. Elvégre a király, János Károly is ember, a tévéfelvételen, a két mankóval a hóna alatt elég esendőnek tűnt. Látszott rajta, hogy a szavak nem jönnek könnyen, de végül épp azt mondta, amit egy átlagpolgár, mondjuk, egy családi vita lezárásakor. Senki sem értelmezte a gyengeség jeleként a bocsánatkérést, inkább úgy, hogy ezzel az uralkodó kapott egy utolsó esélyt, hogy a királyi családot sújtó sorozatos botrányok után végre rendet csináljon. Nemcsak magát mentette, hanem a monarchiába vetett – egyre erodálódó – hitet.
A politikusok körében nem divat a bocsánatkérés. Christian Wulff német (ex)elnök tett egy hasonló gesztust, amikor a baráti hiteleit feszegette a német televízió, de nem sokra ment vele, egy hónappal később már könnyes szemmel masírozhatott az őt államfőként immár búcsúztató katonazenekar előtt. A mi Schmitt Palink egy pillanatra sem esett ebbe a hibába: még hogy ő plagizált volna?! Utolsó parlamenti beszédében is igyekezett a felelősséget másra – egykori egyetemére, tanáraira, témavezetőjére – hárítani.
Nálunk nincs esély egy efféle „királyi beszédre”. De mi szükség volna rá? A mi politikusaink tévedhetetlenek. Erőből politizálnak, így a legkisebb emberi gesztus, kételkedés is távol áll tőlük. Soha senki sem kér bocsánatot a választóktól, hibát nem ismer be, inkább szemberöhögi a társadalmat. Mint afféle kiskirályok.
