Ez év január 5-én jelent meg Cigányok, többség, hidak című írásunk a Népszabadságban. Az volt a célunk, hogy bemutassuk, szerintünk hogyan kellene beszélni erről a hallatlanul összetett és nagyon fájdalmas társadalmi kérdésről. Általános elveket próbáltunk megfogalmazni, megközelítéssel, beszédmóddal foglalkoztunk, amit az első szükséges, de nem elégséges lépésnek tartunk, hogy a magyar társadalom egyáltalán elindulhasson a megoldás felé. Azt ugyanis senki nem gondolhatja, hogy a romaintegráció kérdésével kizárólag az államnak kellene foglalkoznia. Masszív társadalmi részvételre is szükség van. Ez pedig a legáltalánosabb kérdések tekintetében, amilyen például a közbeszéd módja, minimális konszenzust feltételez.

Ahogy ez várható volt, írásunk meglehetős és meglehetősen vegyes visszhangot váltott ki. E helyütt nem foglalkozunk azokkal a sajnos többségben lévő visszajelzésekkel, amelyek szerzői az ilyen jellegű írásokat arra használják fel, hogy elutasítva a tárgyszerű közös gondolkodás lehetőségét, előítéleteiknek és frusztrációiknak adjanak hangot. Ám a hozzászólók között voltak nem kevesen, akik pontosan erre voltak hajlandók, és írásunkat azért bírálták, mert túl általános, és nem kínál konkrét megoldásokat. Őket tekintjük célközönségünknek, abban a reményben, hogy a párbeszéd folytatódhat velük, sőt talán kiszélesedhet.

Ezért vállalkozunk arra, hogy most négy témával, amelyek mindegyike kardinális a romaintegráció sikere szempontjából, tudásunkhoz mérten konkrétan foglalkozzunk. Megengedjük, hogy cikkünk a terjedelmi korlátok között még így is túl általánosnak tűnhet, ám azt reméljük, hogy az abban foglaltak alkalmasak a továbbgondolásra, nem utolsósorban azért, hogy azok a bizonyos minimálisan szükséges konszenzusok elérhetők legyenek.

A polgárjogok érvényesítése

Előző cikkünkben jeleztük a polgárjogi szemlélet és eszközök erősítésének fontosságát. A minta az Egyesült Államokból jön, ahol az afrikai amerikaiak és emancipációjuk támogatói azért fordultak a bíróságokhoz az iskolai szegregáció és a választási regisztráció ügyében, mert sem a törvényhozásban, sem a végrehajtó hatalomban nem volt megfelelő érdekképviseletük. Úgy gondoljuk, a közép-európai romák helyzete ebből a szempontból nagyon hasonló. Bár a jogvédelemnek ez a fajtája jelentős változást igényel valamennyi hazai szereplő gondolkodásában és viselkedésében – ez a nehezebb feladat –, az infrastruktúra voltaképpen kisszámú célzott intézkedéssel megteremthető az alábbi területeken.

Csak akkor tudjuk polgártársaink helyzetét kutatni, jogait védeni, ha pontosan tudjuk, kik azok, akik jogosultak erre. A beavatkozások eredményének méréséhez is szükségesek az adatok. Persze nem arra gondolunk, hogy valamilyen hivatalokban listák készüljenek, hogy a személyi igazolványokba bekerüljön: származása roma. Az erről a kérdésről folytatott vita nagyjából lezárult, mára a legtöbb cigány szervezet egyetért az adatkezelés valamilyen formájával. Nekünk a volt kisebbségi és adatvédelmi ombudsmanok közös megoldási javaslata a legszimpatikusabb, akik különböző élethelyzetekre más és más hatékony és használható módszert alkalmaznának. Javasoljuk tehát a kisebbségi adatfelvétel és kezelés törvénybe iktatását a fenti megoldás szerint.

Az egyenlő bánásmódról és az esélyegyenlőség előmozdításáról szóló törvény (2003. évi CXXV. törvény) teljesítette az elvárásokat. Az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány iskolai szegregáció ügyében indított és megnyert perei azt igazolják, hogy a magyar jogrend és törvényszéki gyakorlat nem tűri az etnikai alapú elkülönítést, sőt a kárvallottaknak pusztán az elkülönítés ténye miatt kártérítés jár. Ez nyilván igaz a közös javakhoz való hozzáférés más területein is. Ahhoz, hogy a törvény valóban betöltse polgárjogi szerepét, arra van szükség, hogy végrehajtatása az állam szerveire háruljon, akiknek hivatalból kell eljárást indítaniuk, ha törvényszegés jut a tudomásukra. Javasoljuk a törvény módosításával az ügyészség kötelezését a törvénysértések felderítésére és ezen eljárások indítására. Vizsgálandónak tartjuk nemcsak a hivatalok, intézmények, hanem azok vezetőinek személyes felelősségét is.

Az esélyegyenlőségi tervekmárma is részei annak a pályázati rendszernek, mely útján önkormányzatok fejlesztési pénzekhez jutnak. Javasoljuk ennek a rendszernek a bővítését, általánossá tételét és kiterjesztését oly módon, hogy a tervek ütemes végrehajtása feltétele legyen az elnyert öszszegek folyósításának.

Oktatás

Hosszú távon csak a minőségi oktatáshoz való hozzáférés oldhatja meg a romák emancipációját. Ennek fontos eleme a pedagógusképzés reformja, mely felkészíti a szakmát ennek a kielégítetlen keresletnek a kezelésére.

A feladat óvodai, sőt bölcsődei fejlesztéssel kezdődik a lehető legalacsonyabb kortól, és a szülők bevonásával. Az óvoda nem egyfajta gyerekmegőrző, hanem a szocializáció és képességfejlesztés hatékony eszköze, mely a gyerek-egészségügyi és egyéb szakszolgálatokkal együttműködve különösen a hátrányos helyzetű családok gyerekeinek iskolai előkészítését hivatott szolgálni. Sajnos, pont azokon a területeken hiányzik kapacitás, ahol a legtöbb a rászoruló család.

Véget kell vetni az etnikai alapú elkülönítésnek az alapfokú oktatásban. Tanulmányok, bírósági ítéletek igazolják, hogy az elkülönítetten oktatott roma gyerekek rosszabb minőségű oktatást kapnak, mint az integrált oktatásban részt vevők. De az integrált oktatás a jobb társadalmi-gazdasági helyzetű gyerekek iskolai eredményeit, együttműködési készségét, érzelmi intelligenciáját és így érvényesülési esélyeit is javítja (lásd a hejőkeresztúri iskola példáját). Az sem igaz, hogy az integráció megvalósításának oktatásszervezési, társadalmi akadályai vannak, bizonyíték erre a hódmezővásárhelyi példa.

A probléma a középfokú oktatásban is súlyos. Le kell számolni azzal a jóhiszemű nézettel, hogy „ezeknek a szerencsétleneknek legalább egy szakma legyen a kezükben”, menjenek ezért szakiskolába. Természetesen nagyon elégedettek lennénk egy svájci vagy német típusú szakképzési rendszerrel, ahol banktisztviselőket, bolti üzletvezetőket, gyári művezetőket képeznek, de az érettségit nem adó szakiskolák, ahová a roma gyerekek kétharmadát irányítják, nem töltik be ezt a szerepet, amit a Munkaerő-piaci tükör 2008 egyik tanulmánya is bizonyít. A szakmunkás végzettségűek jelentős része nem a szakmájában helyezkedik el, képesítést nem igénylő munkát végez, vagy nem dolgozik. 2006-ban az országos kompetenciamérési adatok a 10. osztályban (az új köznevelési törvény szerint ebben a korban szűnik meg az iskolakötelezettség, amit alapvetően téves intézkedésnek tartunk) azt mutatják, hogy a szakiskolai tanulók szövegértési és matematikai eredményei nagyságrendekkel rosszabbak, mint az érettségit adó iskolákban tanulóké. Többségük nem sajátítja el az életben való eligazodáshoz vagy bonyolultabb feladatok megoldásához szükséges képességeket, ezért nincs is kereslet a munkaerejükre. A megoldás, ahogy ezt a közoktatás megújításáról íródott Zöld könyv tartalmazza, a roma gyerekek tömeges érettségiztetése. Nem a vizsga ma már amúgy is megkopott, polgári presztízse miatt, hanem hogy ők is rendelkezzenek a modern életben való részvételhez szükséges kompetenciákkal.

Amíg az optimális oktatási rendszermegvalósul, alkalmazni kell a pozitív diszkrimináció eszközeit, hogy minél több cigány fiatal jusson piacképes kompetenciákhoz és társadalmilag is hasznos munkához. Hangsúlyozni kell, a pozitív diszkrimináció nem egyfajta igazság- vagy jóvátétel, hanem eszköz a társadalom sokszínűségének elősegítésére.

Foglalkoztatás

Hosszú távú megoldást egyedül az oktatás nyújthat, de elengedhetetlenek a munkaerő-piaci lépések is.

A romafoglalkoztatottság növelésének rövid távon az önfoglalkoztatás (egyéni vállalkozás, őstermelés), a mikro- és kisvállalkozások létrehozásának és működésének könnyítése lehet a leghatékonyabb eszköze. Ezt alátámasztja egy több országra kiterjedő világbanki kutatás, mely szerint Magyarországon kiemelkedően magas (40 százalék körüli) a roma foglalkoztatottak körében az önfoglalkoztatók aránya, és a munka nélküli romák közel 60 százaléka érdeklődik komolyan az önfoglalkoztatóvá válás iránt.

Mindhárman részt vettünk egy kísérleti program (Kiútprogram) kidolgozásában, illetve működtetésében, amely mélyszegénységben élőknek, elsősorban romáknak nyújt hitelt és szakmai támogatást saját vállalkozás indításához. Ez a program a tapasztalatok szinte kimeríthetetlen tárházát nyújtja.

A saját vállalkozásba fogó munkanélkülinek nagyon széles szakadékon kell átugrania: az egyik oldalon akár segély, akár közfoglalkoztatás keretében állami forrásokat vesz igénybe, a másikon egyéni vállalkozóként már az első pillanattól fogva nagy összegű adókat, járulékokat, illetékeket kell fizetnie és rengeteg bürokratikus akadályt kell leküzdenie. Csökkenteni szükséges ezt a távolságot: javasoljuk a Start-kártya járulékkedvezményeinek kiterjesztését az önfoglalkoztatókra, a vállalkozóvá válási támogatás normatívvá tételét, az alacsonyan képzetteket foglalkoztatók járulékterheinek csökkentését, intézményes segítség nyújtását az adminisztratív, könyvelési teendőkben.

A vállalkozóvá válást gyakran abszurd vizsgakövetelmények, a nullás adóigazolás kötelezettsége tovább korlátozzák. Minden pénzügyi és adminisztratív előírás pontos betartása szinte lehetetlenné teszi legális mikrovállalkozás indítását. Mindez feketemunka végzésére kényszeríti az érintetteket, pedig a foglalkoztatás bővítésének leghatékonyabb eszköze a feketefoglalkoztatás kifehérítése volna. Azt pedig látni kell, hogy a közmunkából nem vezet út a legális foglalkoztatás felé.

A vállalkozásindítást és őstermelővé válást beszerzési, termeltetői és értékesítési hálózatok szervezésével, illetve a meglévők támogatásával is segíteni kellene. Javasoljuk a meglévő vállalkozásfejlesztési intézményrendszer oly módon történő kiegészítését, hogy alkalmas legyen alacsonyan képzett és szegény kezdő vállalkozók támogatására is.

Mind az alkalmazottá, mind a vállalkozóvá válást nehezíti, hogy a tartós munkanélküliségnek és nyomornak súlyos képesség- és kapcsolatrendszer-csökkentő, sőt személyiségromboló hatása lehet. Ezen az aktív munkaerő-piaci eszközök sokkal intenzívebb alkalmazása segíthet: szakmai képzések és továbbképzések, vállalkozói, gazdálkodási ismeretek, pszichológiai tréning, munkaügyi központokban dolgozók speciális képzése, a potenciális munkavállalókat aktivizáló szociális munka, munkába állási támogatások és így tovább. Ezeknek az eszközöknek az alkalmazása esetén nagyon fontos a kimeneti teljesítmény mérése. Általános tapasztalatunk, hogy a meglévő képzések elsősorban a képzők és nem a képzettek érdekeit szolgálják, nem szempont, hogy a képzések után el lehet-e helyezkedni. (Jártunk olyan 3000 lelkes településen, ahol 30 kiképzett dajka volt.)

A munkát kereső cigányokat súlyosan érinti a negatív megkülönböztetés. A Kiútprogramban dolgozó, a kezdő vállalkozókat segítő mentorok beszámolói is azt mutatják, hogy az ügyintézés során az esetek mintegy felében a roma ügyfél az ügyintéző ellenséges magatartása miatt a mentor közbenjárása nélkül nem tudta volna rendezni ügyét. A diszkrimináció megjelenése helyfüggő, vannak konkrét intézmények (okmányirodától bankfi ókon és munkaügyi központon át az adóhatóságig), ahol, és személyek, akiknél egyáltalán nem tapasztalható, máshol és másoknál pedig nagyon is erőteljesen. A romafoglalkoztatást nagymértékben elősegítené tehát a diszkrimináció elleni sokkal tudatosabb és hatékonyabb fellépés, valamint a diszkrimináció ellensúlyozása. Ennek egyik eszköze az állami intézményeknél képzettség szerinti romafoglalkoztatási kvóták érvényesítése.

Szolidaritás

A társadalom szolidaritása, az empátia és a segítőkészség az előrehaladás kulcskérdése. Nagy katasztrófák idején láthatjuk, hogy a magyar társadalomtól korántsem idegenek ezek az érzések. Ám a cigánykérdés nem időben behatárolt, könnyen és jól beazonosítható eset. Itt különösen nagy szükség lenne a társadalom számára mintát jelentő magánszemélyek és vállalatok aktív és cselekvő szolidaritására. Elsősorban az elit tagjainak kellene megérteni, hogy ha a magyar társadalom nem indul el közösen e nagyon súlyos probléma megoldásának útján, ők sem lesznek képesek sem erkölcsi és előbb-utóbb tényleges anyagi értelemben sem örülni javaiknak és szerencséjüknek. Másfelől, ha elindul, az egyre szélesebbé váló cselekvő szolidaritás erősíti majd a társadalom összetartását, a társadalom tagjai közötti bizalmi viszonyokat, ami más társadalmi traumák orvosolását is lehetővé teszi.

Arra is szükség van, hogy az állam újraértelmezze szerepét és lehetőségeit a szép számmal működő, ám egymástól elszigetelt civil kezdeményezések támogatása tekintetében. Egyfelől normatív feltételek mellett támogatást nyújthatna az ilyen kezdeményezések számára, másfelől elősegíthetné a kapcsolatfelvételt közöttük, gondoskodhatna a tapasztalatok összegyűjtéséről, értékeléséről és felhasználásáról. Az állam és a civil kezdeményezések tevékenysége közötti szinergiák kihasználása egészen biztosan gyorsítaná az előrehaladást.