Nem gondoljuk, hogy Kövér László pótcselekvésekkel vezetné le fölös energiáit. Inkább az az érzésünk, hogy a Fidesz vezérkara úgy gondolhatja: a politikai intézményrendszer nagy tábláinak beszántása után eljött az ideje a szellemi mezsgyék energikusabb feltúrásának is. Ideje nekilátni a történelem átírásának. Ezért már meg sem lepődtünk a házelnök Heti Válasznak adott interjúján, amelyben Károlyi Mihály és József Attila után, végre valahára eljuthat Nagy Imréig. Nem lehetett kérdéses, hogy odaér. A nevezetes hidas szobrot Kövér a Vértanúk teréről a Kossuth tér és a Képviselői Irodaház közötti térségbe vizionált panteonba hurcolná át.

Az autoriter gondolat, mint mindig, megint panteont épít: a levegős köztérről egy térbe terelne, egymáshoz sűrítve hol a munkásmozgalom nagyjainak, hol meg a minősítése szerint „a nemzethez kötődő, jobb- és baloldali, valóságosan progresszív történelmi szereplőknek” szánva azt. Ez Kövér „javaslata”, s tudjuk, vannak javaslatok, amiknek nem lehet ellenállni.

Ott állhat majd Kovács Béla, Bibó István, és a Kövér baloldal undorából természetellenesen kiszorult szociáldemokrata Kéthly Anna, aki majd megkapja társnak ’56-os kormányfőjét, Nagy Imrét. Tisza István meg visszakerül a parlament előtti szabad levegőre. Ott feszíthet majd, mint aki mindenkinél világosabban látta, hová vezet a Szerbia elleni 1914-es hadba lépés, Károlyival ellentétben mégis hagyta magát meggyőzni a világháború mellett. Ott áll majd, hirdetve a ma regnáló elithez méltó, acélos meggyőződését: „a nemesség szent küldetése a magyar nemzet vezetése, mert csak a magyar földbirtokos osztályban lehet megbízni, csak az gyakorolhatja a politikai jogokat a nemzet egészének javára”, hiszen a „paraszt komoly politikai érvek mérlegelésére képtelen”.

Megcsömörlötten hallgattunk volna az egészről, ha nem szólal meg Demján Sándor, aki a politikai elit tehetetlenségét látva Nagy Imre szobrát két vállalkozó társával együtt annak idején finanszírozta. A szobor áthelyezése esetén visszavonom adományunkat – írta a napokban Budapest főpolgármesteréhez címzett levelében, kérve Tarlós Istvánt, minden törvényes eszközt felhasználva biztosítsa, hogy ifj. Varga Imre alkotása a jelenlegi helyén maradjon. Demján racionális, a leendő kormányfővel 2010 tavaszán látványosan kiálló üzletember, s mi sem vagyunk hülyék feltételezni, hogy nem tudja, ki az ő levelének az igazi címzettje, ki a valódi úr a városházán (is). Ezért aztán igencsak kíváncsiak vagyunk a válaszra. Meglehet, a hatalom hamarosan igazolja meggyőződésünket, hogy egyre kevesebb köze van ’56-hoz, s alig várja, hogy megszabaduljon Nagy Imre, meg az egész kényelmetlen reformkommunista bagázs emlékétől, hogy végre saját érdekei szerint festhesse át a forradalom freskóját is.

Amúgy, ha rajtunk múlna, hagynánk, hadd csináljon a házelnök úr új, fideszes nemzeti panteont. Hagynánk, hadd hirdesse örök mementóként szélfútta politikusok impotens történelemátíró önhittségét.