Az Orbán-kormány felállásának pillanatában csúcsjavítási kísérlet történt, hiszen mindössze nyolc minisztériummal kezdődött a munka. Az „unortodox” szerkezet gigatárcái egyrészt azt voltak hivatva jelezni, hogy a miniszterelnök az olcsó és döntésképes vezetés híve, s hogy ez a szisztéma nehezebbé teszi majd az egymásra mutogatást. A Pénzügyminisztérium megszüntetésében az is szerepet játszhatott, hogy Orbán nem akart egy egész tárcát a merész elképzelések útjába állítani, szárnyalhasson a fantázia. Elhangzott, hogy a struktúra a miniszterelnök válláról is levesz majd terheket, a több reszort egy kézben nagyobb önállóságot ad, nem szaladnak majd a miniszterek minden eldöntendő kérdéssel hozzá. Aztán történt, ami történt.

Hosszan sorolhatnánk, hogy a merész várakozások miért és hogyan váltak néhol üressé, a munka sokszor kontraproduktívvá, ki és miért felelt meg nehezen az „illetékes elvtárs” szerepkörének. Egy biztos: miközben a parlamenti munkában az egyéni indítványok ízlésen és mértéken felül gyorsították az ügymenetet, a kivéreztetett, agyonszelektált apparátusoknak akkora végrehajtási csomag zúdult a nyakukba, amellyel képtelenek voltak megbirkózni. A törvényhozás slampossága, a döntési szintek kuszasága nemhogy csökkentette volna a kormányfő terheit, inkább növelte – tegyük hozzá, habitusa sem húzott védőfalat arra vonatkozóan, hogy mi tartozik rá, mi nem.

A mind több helyen görcsbe ránduló működést nem segítette az egyre-másra kinevezett tanácsadók, miniszterelnöki és kormánymegbízottak serege sem. Új erőterek születtek, s az ezekkel járó rögtönzés, menet közbeni módosítgatás határozatlanná, nemritkán gyávává tette az apparátust. A forgószélről nem tudni, hogy honnan fúj, sőt azt sem, honnan érkezik az újabb, egészen más természetű vihar.

2010-ben Navracsics Tibor miniszterelnök-helyettes még azt hirdette, hogy a bizalom visszaszerzéséhez az első lépés a karcsúbb kormányzati struktúra. Nos, különleges fogyókúrának lehettünk tanúi, mert számítások szerint Orbán kabinetje egymilliárd forinttal kerül többe, mint Bajnaié. Most, hogy az eddig rigorózusan cáfolt kormányzati átalakításról maga a kormányfő is beszélt, nem a személyi találgatások pontossága a fontos, hanem az, képes-e Orbán ütőképesebbé tenni a kormányzati munkát, vagy továbbra is a politika „transzmissziós szíja” a témától függően hol innen, hol onnan dirigáló formális (informális?) erőközpont, amely a minisztériumoktól távol található, sőt, egymással is konkurál, amit a kormányfő gyakran kifejezetten élvez. Pedig egyre többször fordul elő, hogy a homályban született döntésnél a cél is homályba vész.

Biztosan le lehet majd vonni következtetéseket abból, hogy ki megy, ki marad Orbán kormányában, és fontos, hogy ki érkezik – de az igazi kérdés az, hogy a miniszterelnök fölismeri-e, hogy ez a nagyon is amorf hatalmi szerkezet nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Még akkor sem, ha unortodox.